Változatok egy témára 7/12

Hirtelen olyan erővel töltötték be a teret Mendelssohn C hangra írt triolái, mint egy hangrobbanás, és míg füle a jól ismert dallamot fogadta magába, szeme az ajtóban megjelenő két alakra szegeződött.

Castle tekintete a fekete öltönyös, idősebb férfiról, a belekaroló, sudár, karcsú nőre siklott, akinek lágyan leomló menyasszonyi ruhája, és az arcát takaró fátyol rabul ejtette.

- Kate - suttogta önkéntelenül.

Szinte fájt a lelke. Nézte a két távoli alakot a tévé képernyőjén, és nem értette, hogyan törölhette ki agya bármilyen szer hatására ezt a képet az emlékeiből. 

Hirtelen először a férfira, majd a fátyolra közelített a kamera, így szemernyi kétsége sem maradt afelől, hogy Jim Beckett kíséri az oltár elé a lányát. Ha nem figyelné Tyson, akkor hagyta volna, hogy a szemében összegyűlő könnycseppek legördüljenek az arcán, de így gyorsan pislogott néhányat. Nem akarta megadni azt az örömöt egy szociopatának, hogy sírni lássa. A kamera megmozdult, és gyorsan, talán túl gyorsan is, végigszáguldott a padokban ülő vendégeken, így Castle nem láthatta az arcukat, aztán hirtelen ráközelített egy nőre, aki boldog mosollyal az arcán nézte a zene ütemére lépkedő menyasszonyt. Lanie-re szegeződött az objektív, ami olyan közel hozta az arcát, hogy a törvényszéki orvos hibátlan, barna bőre, hatalmas, fekete szemei és telt ajka kitöltötte az egész képernyőt. A hirtelen kameramozgás még néhányszor megismétlődött, és a Vaslady-t, majd Espo-t, végül az oltár előtt álló Ryan-t mutatta olyan közelről, hogy azt sem tudta beazonosítani, milyen ruhában, és a templom melyik részén vannak. Egyedül Ryan füle mellett látszott a háttérben egy mellékoltár részlete, amiből Castle arra következtetett, hogy a férfi a főoltár közelében áll. Az utolsó kép, ami megjelent a képernyőn, az saját, boldogan mosolygó arca volt.

A képernyő elsötétült, a zengő muzsika hangjai elnémultak, de Castle még másodpercekig bámulta a feketeséget, mire végre felfogta, hogy nem fogja látni, ahogy felhajtja Kate fátylát, előtűnő ragyogó szemét, és nem fogja hallani, ahogy kimondják az igent. 

Jake Jackson érdeklődve járatta végig tekintetét a lakásába lépő váratlan vendég bombázó alakján és csodaszép arcán. Meglepődött a nő foglalkozásán, mert a híres bestseller íróhoz inkább illett egy modell, mint egy nyomozó, ráadásul a nő bármelyik szupermodellel felvehette volna a versenyt.

- Történt valami? - intett nyújtott karral a nappali közepén álló hatalmas fehér bőr ülőgarnitúra felé. - Maguknak nem ma lesz az esküvőjük? - húzta össze elgondolkodva a szemöldökét, miközben figyelte a kanapé felé lépő nőt, aki végül nem ült le, hanem idegesen megfordult, és szikrázó szemét rá szegezte. Szinte vibrált a belőle áradó feszültség. 

Kate feltett szándéka volt, hogy elfojtja az érzéseit, és csak arra koncentrál, hogy valami nyomot találjon, ami elvezeti Rick-hez. Vett egy nagy levegőt, hogy hivatalos hangon érdeklődjön az éjszakai vendégek iránt, de a férfi kérdése úgy szíven ütötte, hogy nem jött ki hang a torkán. Hirtelen elárasztotta a fájdalom, amikor újra tudatosult benne, hogy a hónapokig tartó, aprólékos készülődés és várakozás boldogsága, néhány pillanat alatt, egy valósággá vált rémálommá változott. Mereven bámulta a méregdrága perzsaszőnyeg mintáit, miközben megpróbálta kordában tartani megránduló arcizmait. Nem hagyhatja el magát! Mindegy, mennyit készült erre a napra, és mennyire várta. Már nincs semmi jelentősége! Kit érdekel az esküvő, ha a szerelmét elrabolták!

- Ma nem lesz esküvő - szólalt meg halkan, és tekintetét a férfira emelte, aki olyan szomorúságot, ugyanakkor elszántságot látott a nő tekintetében, hogy érezte, valami nagy baj van. - Úgy tudom, az éjjel születésnapi partit szervezett.

- Igen, de miért érdeklődik a parti felől? Valaki bajba került a vendégeim közül?

- Nem, de talán láttak valamit az éjszaka folyamán, ami fontos lehet egy ügy megoldásában - felelte szemrebbenés nélkül Kate. Nehezére esett volna kimondania hangosan, hogy Castle-t elrabolták, és egyelőre nem akarta a férfit sem beavatni a részletekbe. - Kérem nézze át ezeket, és párosítsa össze a jelmezeket a nevekkel! - adta át az éjszaka be- és kilépők névsorát, és a portástól kapott jelmezek listáját, majd sürgetőn egy tollat nyomott a kezébe. 

Jackson elvette a felé nyújtott tárgyakat, aranykeretes szemüvegét a homlokára tolta, és figyelmesen futtatta végig szemét a névsoron.

- Foglaljon helyet! - intett újra a kanapé felé, aztán amikor végre a nyomozó leült, egymás mellé tette a két papírt az asztalra, és a nevek mellé írta a hozzá tartozó jelmezt. - Nem fogja elárulni, hogy miről van szó? - nézett fel barátságosan mosolyogva, de ahogy fürkésző tekintetét végigfuttatta a nőn, érezte, hogy sokkal komolyabb lehet az ügy, mint amire ő gondolt. A nyomozó feszes izmokkal, előredőlve, szorosan összekulcsolt kézzel ült vele szemben. Egész testtartása, szorosra zárt ajkai és összeszűkült szemei arról tanúskodtak, hogy rettentő feszült és türelmetlen. Jake Jackson a kemény üzleti világban már rég megtanult olvasni a mozdulatokból és a tekintetekből, az elejtett szavakból és az elterelő mondatokból.

- Mr. Castle-lel történt valami? - rakta össze a képet egy pillanat alatt, és a barátságos mosoly együtt érző aggódássá változott az arcán. - Ezért nem lesz ma esküvő?

Kate a férfi szemébe nézett, és úgy döntött, elmondja neki, mi történt, talán akkor mélyebben kutat az emlékeiben, és olyan dolgok is eszébe jutnak, amik egy felszínes visszaemlékezés során rejtve maradnak.

- Igen. Elrabolták - mondta ki nehezen a szavakat. Úgy érezte, ha kimondja, még valóságosabbá válik ez a rémálom. - Feltételezhetően az éjszakai vagy a hajnali órákban hurcolták el a lakásából, valószínűleg öntudatlan állapotban. Önnél sokan megfordultak az éjjel. Talán valaki látott egy ismeretlent, vagy feltűnt neki valami szokatlan. 

Jackson döbbenten hallgatta a nyomozót, ugyanakkor csodálta az erejét és a fegyelmezettségét. Más nő ilyen helyzetben hisztérikus sírásba kezdene, ő meg itt ül vele szemben, és megpróbálja hideg fejjel gondolkozva megtalálni a vőlegényét. Az, hogy mi játszódik le benne, csak feszes tartása, szorosan összekulcsolt ujjai, és félelemmel teli tekintete tanúskodott. De látott még valami mást is a zöldesbarna szemekben: olyan elszántságot, ami azt mutatta, nincs olyan földi erő, ami megakadályozhatná a célja elérésében.

- A portás? - kérdezte az első döbbenet után, ösztönösen megoldást keresve a történtekre. Kedvelte az írót. Noha csak felszínesen ismerte, közvetlen, barátságos viselkedése, szellemes megjegyzései már néhány futó találkozás után szimpatikussá tette, ráadásul nem volt benne semmi rátartiság, vagy pökhendiség, amit a híres emberekről általában feltételeznek. 

- Állítja, hogy csak az ön vendégeit látta.

- A lakásokból csak a portán keresztül lehet kijutni - gondolkodott hangosan a férfi.

- Igen, tudom. Ezért fontos, hogy végignézze a listát - mutatott Beckett a Jackson előtt heverő két papírra. A férfi megérezte a türelmetlenséget a mozdulatban, ezért fogta a tollat, és engedelmesen írta a vendégek nevét a jelmezük mellé. A lista háromnegyed részénél tartott, amikor megállt kezében a toll. Egy pillanatig gondolkodott, nem a felesége hívott-e olyan vendéget, akit ő nem ismert, de ezt a nevet soha nem hallotta.

- Ő nem a mi vendégünk volt - bökött a névre, és Beckett felé fordította a papírt.

- Th. Xavier Key - mondta ki suttogva a nevet önkéntelenül. Szemét újra meg újra végigfuttatta a betűkön. Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába. A furcsa név, mintha üzenetet akart volna közvetíteni. - Rendben - szakította el tekintetét a papírról, és utasítóan a férfira nézett. - Nézze meg a többieket is!

Egy perc múlva, egy név kivételével, mindegyik egy jelmez megnevezése mellé került, Drakula gróftól kezdve E.T-ig. Beckett elvette a papírokat Jackson-tól, figyelmesen megnézte, aztán a jelmezek listáját a férfi felé fordította, és rámutatott egy szóra.

- Ez nincs kipipálva - mondta, mivel a férfi minden párosítás után tett egy pipát a jelmez mellé.

- Londiner? - húzta össze töprengve a szemöldökét a férfi. - Londiner biztosan nem volt a vendégeim között.

Beckett felpattant a kanapéról, és hatalmas léptekkel indult az ajtó felé. Amikor megfogta a kilincset, egy pillanatra megtorpant, és visszafordult.

- Köszönöm - mondta a megrökönyödve utána néző férfinak, és már el is tűnt az ajtó mögött.

Nem várt a liftre. A lehetőség, hogy talán van egy nyom, amin elinduljanak, olyan izgalommal töltötte el, hogy az ereiben száguldó adrenalin egy szempillantás alatt a duplájára emelkedett. A korlátot markolva, kettesével szedve a lépcsőfokokat, száguldott a földszintre.

- Eddie! - kiabált messziről a portásnak, akinek kiült a rémület az arcára, amikor meglátta a felé száguldó, szikrázó tekintetű nyomozót. - Volt az éjjel egy londiner jelmezbe öltözött férfi?

- I-igen - dadogta a férfi megszeppenten, aztán, hogy megelőzze a nő kérdéseit, gyorsan folytatta. - Tudja, olyan piros kabát volt rajta aranyszínű gombokkal, meg az az idétlen piros sapka. Még olyan csomagszállító kocsit is tolt, amivel a szállodák vendégeinek a csomagjait tolják be az autótól a liftig. Még mondtam is neki, hogy ez ám az igazi jelmez, mert még a kellékeket is elhozta.

Kate elnyílt szájjal, lélegzetvisszafojtva hallgatta a megszeppent portást, aztán nyelt egyet, és a telefonjáért nyúlt.