- Szeretlek - suttogta alig hallható, elhaló hangon, mintha attól félne, hogy soha többé nem tudja kimondani ezt a szót.
Kate nézte a szomorkás mosolyra húzódó keskeny ajkakat és a könnytől csillogó szemeket. Elszorult a torka. Castle sokkal többször mondta ki, hogy szereti, mint ő, mégis érezte, hogy ez különleges helyzet a férfi számára, mert kihallotta a félelmet a suttogásban. Gyengéden megszorította a kezét, és egy puhán megcsókolta.
- Én is szeretlek, de jobban örülnék, ha nem most akarnád ezt szavakkal kifejezni. Akkor is tudom, ha nem mondod ki. Te is tudod, hogy nem szabad beszélned - simított végig a férfi arcán együtt érzőn, aztán szigorúságot erőltetett a vonásaira. - Ha még egyszer megszólalsz, kénytelen leszek megbüntetni!
Alig ejtette ki a szavakat, Castle szeme felcsillant, és kaján mosoly jelent meg az arcán.
Kate észbe kapott, és figyelmeztetőn felemelt az ujját.
- Ha arra akarnál játszani, hogy megbüntesselek, figyelmeztetlek, hogy a büntetés nem holmi pajzán játékot jelent a bilincsemmel, hanem azt, hogy a nappaliba száműzlek. - Elégedetten látta, hogy fenyegetése célt ért, mert Castle arcáról lehervadt a mosoly, és duzzogva összeszorította a száját. - Próbálj meg aludni! Reggel érted jövök - simította hátra a férfi homlokába hulló hajszálakat, aztán gyengéden megcsókolta.
Castle, mélyen beszívta a nő finom cseresznyeillatát, és élvezte, ahogy a selymes hajszálak simogatják az arcát. Halkan sóhajtott, amikor Kate kilépett az ajtón, és jó beteghez illően becsukta a szemét, de az álom messzire elkerülte. Az este eseményeinek képei erőszakosan furakodtak a gondolatai közé. Először azon tűnődött, hogy lehetett-e más oka a menekülésre a bűvésznek, mint az, hogy megölte a legjobb barátját, aztán a biztonsági őrrel való fájdalmas találkozást idézte fel, végül a rendkívül kellemetlen gégetükrözést élte át újra képzeletben. Önkéntelenül megrázta a fejét, hogy elhessegesse a rossz emlékeket, és megpróbált valami kellemesebbre gondolni. Hirtelen újra a parkban találta magát képzeletben, és a következő pillanatban már azon merengett, amikor szóba került a gyerek kérdés, és megérezte Kate kétségeit és félelmét, aztán felidézte, ahogy szorosan egymáshoz simulva táncoltak egy ismeretlen, érzelmes dalra, mielőtt bementek volna Zappa előadására a cirkuszba. Az emlék boldogsággal és megnyugvással töltötte el, és mély, pihentető álomba merült.
Kate az órájára pillantott. Jócskán elmúlt éjfél. Már nem érdemes visszamennie a szigetre, ezért kivett egy szobát a kórházhoz közeli elegáns szállodában. Egy óra múlva már a zuhanyozástól felfrissülve feküdt a vékony takaró alatt. Hallgatta az óceán monoton zúgását, és a hatalmas ablakon át nézte a sötétkék égen világító Holdat, ami szokatlan, narancssárgás színbe burkolózva tükrözte a Nap fényét. Kate megbabonázva csodálta a hihetetlenül nagynak tűnő égitestet, ami olyan közelinek tűnt, amilyennek még soha nem látta, és azon tűnődött, mennyi lenyűgöző látványtól fosztják meg New York mesterséges fényei. Hirtelen arra gondolt, milyen jó volna a tengerparton állni, és Castle ölelő karjaiba simulva, a férfival együtt csodálni a különös égi jelenséget. Sóhajtott egyet, de a következő pillanatban elmosolyodott. Nem is ők lennének, ha még a nászútjukon is nem keverednének egy nyomozás kellős közepébe! Igaz, hogy nem egészen így képzelte a mézesheteiket, és eleinte bosszankodott Castle nyomozósdija miatt, de tulajdonképpen élvezte, hogy a pihenés, a szórakozás, no és a csodálatos szeretkezések mellett egy kis izgalom is vegyül a napjaikba. Az egyetlen, amit szeretett volna kitörölni az emlékezetéből, az a félelem volt, amit Castle mellett a mentőben, és a kórház folyosóján várakozva töltött. Emlékezett, amikor azzal csipkedte meg a férfit, hogy csalánba nem üt a ménkű, de sosem gondolta, hogy egyszer ennyire fog örülni annak, ha igazzá válik ez a mondás. Minél többször úszott meg a férfi egy veszélyes helyzetet, annál jobban reménykedett benne, hogy Castle valóban a szerencse fia, ahogy hiszi magáról. Eltűnődött, vajon mit tartogatnak számukra a következő napok. Vajon hogyan fogja viselni a férfi, hogy nem beszélhet? Na és az internet nélküli világot, ha elutaznak Palawanra? Még egy ideig nézte a halványodó fényű Holdat, aztán behúzta a sötétítő függönyt, és felszínes, nyugtalan álomba merült, és csak hajnaltájt aludt el olyan mélyen, amitől teste és idegrendszere kipihente az éjszaka izgalmait. Amikor felébredt, nem kellett az órájára néznie, hogy tudja, késő van ahhoz, hogy lustálkodjon még egy kicsit a kényelmes ágyban. A sötétítőfüggöny melletti résen beszökő narancssárga fénysugár ereje jelezte, hogy a Nap már rég a látóhatár fölé emelkedett. Nyújtózkodott egyet, aztán sóhajtott egyet és felkelt. Háromnegyed óra múlva már a kórház folyosóján igyekezett Castle szobája felé kezében egy jegyzettömbbel és egy tollal, miközben emlékeztette magát, hogy fel kell hívnia Martha-t és Alexis-t, mielőtt Castle-t hívják, és megijednek, amiért a férfi nem szól a készülékbe.
- Nem enni? Étel jó. Nem fáj tőle torka - hallotta meg a tört angolsággal beszélő ismerős női hangot kiszűrődni Castle szobájából.
Kate egyáltalán nem lepődött meg az elé táruló látványtól, amikor belépett. Castle az ágyban ült, előtte egy asztalkán a reggelije, ami valószínűleg nem nyerte el a tetszését, mert dacosan összeszorította a száját, megrázta a fejét, és elszánt tekintettel tolta a tálat az ágy mellet álló nővér felé. A Castle által Terminátor2-nek nevezett nővér megvonta a vállát, és arcán magabiztos mosollyal visszatolta a tálat a férfi elé.
- Doktor Perez jön későn. Maga lesz éhes - mondta türelmesen, aztán amikor meglátta Castle kétségbeesett, ugyanakkor kérdő tekintetét, sóhajtott egyet, amiért tovább kell küszködnie az angol nyelvvel. - Volt baleset kikötőben, sok beteg, doktor jön későn. Türelem - paskolgatta meg mosolyogva Castle lábát, aztán indulni készült, amikor meglátta a belépő Beckett-et. - Á! Senora Castle! - csillant fel a szeme, és szája olyan széles mosolyra húzódott, hogy kilátszott hófehér, hibátlan fogsora. - Rossz fiú - mutatott a háta mögé a sértődött arcot vágó íróra. - A magáé - nevetett Kate-re, miközben kiviharzott a szobából.
Amikor becsukódott az ajtó a nővér mögött, Kate leült az ágy szélére, végigsimított a férfi arcán, aztán megcsókolta.
- Ne szomorkodj! Tudom, hogy azt hitted, ilyenkor már nem ebben a szexi hálóingben leszel, de meg kell várnunk, amíg Dr. Perez végez a műtéttel, aztán jön és megvizsgál. Ha mindent rendben talál, akkor már mehetünk is - vigasztalta a nővérpultnál kapott információval a férfit, aztán a tálcára tette a noteszt és a tollat.
Castle elhúzta a száját, aztán sóhajtott egyet, és a kezébe fogta a tollat.
- El akarok menni. Nincs semmi bajom, csak éhes vagyok - írta a noteszba, majd Kate felé fordította.
- Te is tudod, hogy meg kell várnunk az orvost - mondta szeretettel. - Az étel pedig biztosan ehető. - Megfogta a tálat, és beleszagolt a zöldes, barnás pépbe, aminek sem az állaga, sem a színe nem volt bizalomgerjesztő. - Hát ... ez tényleg nem valami ínycsiklandó - vágott egy grimaszt, amikor megérezte az étel furcsa illatát.
Castle elégedetten bólintott. Végre valaki az ő álláspontján van! Éhes volt és türelmetlen. Már hajnalban felébredt, és órák óta várakozott, de mintha megállt volna az idő. Egy idő után felkelt, hogy megtudja, miért nem jön már az orvos, aki hazaengedhetné, de hiába próbálta kézzel-lábbal elmutogatni, hogy mire kíváncsi, a túlterhelt nővérek azonnal leintették és visszaparancsolták a szobába azt hajtogatva, hogy legyen türelmes, várni kell az orvosra. Egészen felvidult, amikor behozták a reggelit, mert arra gondolt, legalább amíg eszik, nem a lassan telő időn jár az esze, de amikor meglátta az ételt, ami úgy nézett ki, mintha már megjárt volna egy emberi gyomrot, bosszúsan hátradőlt az ágyban és becsukta a szemét, hogy leküzdje a rátörő hányingert. Megkönnyebbült, amikor egy fiatal nővér elvitte az ételt, de a furcsa illat mintha betelepedett volna az orrába, sehogy sem tudott megszabadulni a kellemetlen szagtól. Arra, hogy a helyzet még ennél is rosszabb lesz, nem számított. Amikor kezdett megnyugodni a gyomra, a Margo Braun hasonmás nővér száguldott a szobába kezében a visszaküldött étellel, és kevés angoltudásával, no meg mérhetetlen optimizmusával próbálta meggyőzni, hogy megegye. Amikor Kate belépett az ajtón, úgy nézett rá, mint a mentőangyalára. Magában elmosolyodott. a nő valóban a mentőangyala volt: megmentette egy felszínes, céltalan, semmitmondó, jelentéktelen élettől.
Kate szeme hirtelen felcsillant, és sokatmondóan elmosolyodott.
- Hozok valami ehetőt. Addig viselkedj! - cirógatta meg Castle sérült torkát, aztán felkapta a tálat, és kisietett a szobából.
A férfi önkéntelenül nyitotta a száját, hogy utána szóljon, aztán csalódottan becsukta. Bár alig telt el tíz perc, míg újra nyílt az ajtó, olyan izgatott várakozás lett rajta úrrá, mint gyerekkorában a karácsonyi ajándékbontásnál. Arra gondolt, Kate biztosan pudingot szerez neki, vagy legrosszabb esetben zabkását, végül megállapította, hogy bármit is hoz, a kórházi szörnyűségnél biztosan jobb lesz. Izgatottan ült feljebb az ágyban, amikor a nő sejtelmesen mosolyogva, a háta mögé rejtett kezekkel belépett a szobába.
- Remélem, azért egy kicsit nekem is hagysz belőle! - tett elé egy kis műanyag vödröt.
Castle kitáguló szemekkel, elnyíló ajkakkal csodálkozott rá a kedvenc jégkrémjét rejtő dobozra, aztán hálás, szeretettel teli tekintettel Kate-re nézett.
- Burgonyaszirmos csoki. Azt mondták, a fagyi jót tesz a duzzadt szöveteknek - mosolygott huncutul a férfira, aki azonnal tudta, hogy a nő tartogat még egy meglepetést. - És hogy ne legyen hiányérzeted, hoztam hozzá valamit - húzta elő a másik kezét is a háta mögül, és megbillegette a benne levő tejszínhabot tartalmazó flakont. Amikor meglátta a férfi szemét, amiben a meglepetés örömét egy másodperc múlva felváltotta a pajzán csillogás, gyorsan hozzátette: - Igen, Castle! Tudom, mi mindent lehetne még csinálni a tejszínhabbal.
A férfi elégedetten elvigyorodott, mer Kate bármennyire is igyekezett komoly arcot vágni, tekintete elárulta, milyen érzéki emlékeket hozott a felszínre Castle kedvenc fehér, habos finomsága.
- Azért ne hidd, hogy minden reggel fagyival kezdheted a napot! - figyelmeztette a férfit leginkább azért, hogy elterelje a gondolatait az igencsak kellemes emlékképekről. - Manuela biztosan kitalál valami sokkal egészségesebbet, mondjuk egy finom gyümölcs- vagy zöldségpürét, de ha nem, akkor ott a zabkása - mondta kicsit gonoszkodva, mivel pontosan tudta, hogy a férfi bármikor képes lecserélni az egészséges ételeket egy jégkrémre és tejszínhabra.
Castle bosszúsan ellenkezett volna, de mivel nem tehette, csak vágott egy grimaszt, aztán megfogta a tejszínhabos flakont, és mintha valami komoly alkotást készítene, mértani pontosságú spirál alakú formát nyomott a jégkémre, aztán a finomságba kanalazott, és boldogan mosolyogva becsukta a szemét, miközben megízlelte az első falatot. Annyira belemerült az édes élvezetbe, hogy észre sem vette a nyíló ajtót.
- Ez igen! Így ki lehet bírni egy gégesérülést - lépett a szobába egy barátságos mosolyú, fiatal, sötét bőrű orvos. - Dr. Perez vagyok - mutatkozott be, aztán felöltötte komoly orvos ábrázatát. - Van fájdalma? - kérdezte, mire Castle kissé bizonytalanul megrázta a fejét.
- Fájdalom nincs, de a feszítő érzés még nem múlt el, ugye? - vonta le a következtetést az orvos, Castle pedig egyetértően bólintott. - Rendben. A vizit után megvizsgálom, és ha minden rendben van, akkor hazaviheti a felesége. A fagyit azért ne vigye túlzásba - szólt vissza az ajtóból.
- Látod, már csak egy kicsit kell kibírnod - vigasztalta Kate az írót, aki szomorkás arccal forgatta a kanalat a kezében. Néhány másodpercig várt, aztán elvette a kanalat, merített a tejszínhabos jégkrémből, és a férfi szája elé tartotta, aki kelletlenül elfogadta a falatot. - Tudom, hogy mi bánt - mondta, mire Castle meglepetten ránézett. - Szavak nélkül nem érzed magad teljes embernek.
Castle bólintott, aztán fogta a tollat és írni kezdett.
- Még azt sem tudom megmondani, hogy nem fáj a torkom, csak feszül, mintha be lenne dagadva.
- Csak néhány nap és beszélhetsz! - tudatosította a férfiban Kate, de az tovább írt.
- És ha veszélybe kerülsz, én meg nem tudok kiáltani, hogy vigyázz? - nézett kétségbeesett szemekkel Castle a nőre, aki alig hallhatóan sóhajtott, aztán két tenyerébe fogta a férfi arcát, és egyenesen a szemébe nézett.
- A nászutunkon vagyunk, Castle! Nem fogok veszélybe kerülni.
- Megígéred? - kérdezte hangtalanul formálva szájával a szavakat a férfi.
- Megígérem - mondta meggyőződéssel Kate, és nem is gondolta, hogy milyen könnyelmű ígéretet tett.
- Nem enni? Étel jó. Nem fáj tőle torka - hallotta meg a tört angolsággal beszélő ismerős női hangot kiszűrődni Castle szobájából.
Kate egyáltalán nem lepődött meg az elé táruló látványtól, amikor belépett. Castle az ágyban ült, előtte egy asztalkán a reggelije, ami valószínűleg nem nyerte el a tetszését, mert dacosan összeszorította a száját, megrázta a fejét, és elszánt tekintettel tolta a tálat az ágy mellet álló nővér felé. A Castle által Terminátor2-nek nevezett nővér megvonta a vállát, és arcán magabiztos mosollyal visszatolta a tálat a férfi elé.
- Doktor Perez jön későn. Maga lesz éhes - mondta türelmesen, aztán amikor meglátta Castle kétségbeesett, ugyanakkor kérdő tekintetét, sóhajtott egyet, amiért tovább kell küszködnie az angol nyelvvel. - Volt baleset kikötőben, sok beteg, doktor jön későn. Türelem - paskolgatta meg mosolyogva Castle lábát, aztán indulni készült, amikor meglátta a belépő Beckett-et. - Á! Senora Castle! - csillant fel a szeme, és szája olyan széles mosolyra húzódott, hogy kilátszott hófehér, hibátlan fogsora. - Rossz fiú - mutatott a háta mögé a sértődött arcot vágó íróra. - A magáé - nevetett Kate-re, miközben kiviharzott a szobából.
Amikor becsukódott az ajtó a nővér mögött, Kate leült az ágy szélére, végigsimított a férfi arcán, aztán megcsókolta.
- Ne szomorkodj! Tudom, hogy azt hitted, ilyenkor már nem ebben a szexi hálóingben leszel, de meg kell várnunk, amíg Dr. Perez végez a műtéttel, aztán jön és megvizsgál. Ha mindent rendben talál, akkor már mehetünk is - vigasztalta a nővérpultnál kapott információval a férfit, aztán a tálcára tette a noteszt és a tollat.
Castle elhúzta a száját, aztán sóhajtott egyet, és a kezébe fogta a tollat.
- El akarok menni. Nincs semmi bajom, csak éhes vagyok - írta a noteszba, majd Kate felé fordította.
- Te is tudod, hogy meg kell várnunk az orvost - mondta szeretettel. - Az étel pedig biztosan ehető. - Megfogta a tálat, és beleszagolt a zöldes, barnás pépbe, aminek sem az állaga, sem a színe nem volt bizalomgerjesztő. - Hát ... ez tényleg nem valami ínycsiklandó - vágott egy grimaszt, amikor megérezte az étel furcsa illatát.
Castle elégedetten bólintott. Végre valaki az ő álláspontján van! Éhes volt és türelmetlen. Már hajnalban felébredt, és órák óta várakozott, de mintha megállt volna az idő. Egy idő után felkelt, hogy megtudja, miért nem jön már az orvos, aki hazaengedhetné, de hiába próbálta kézzel-lábbal elmutogatni, hogy mire kíváncsi, a túlterhelt nővérek azonnal leintették és visszaparancsolták a szobába azt hajtogatva, hogy legyen türelmes, várni kell az orvosra. Egészen felvidult, amikor behozták a reggelit, mert arra gondolt, legalább amíg eszik, nem a lassan telő időn jár az esze, de amikor meglátta az ételt, ami úgy nézett ki, mintha már megjárt volna egy emberi gyomrot, bosszúsan hátradőlt az ágyban és becsukta a szemét, hogy leküzdje a rátörő hányingert. Megkönnyebbült, amikor egy fiatal nővér elvitte az ételt, de a furcsa illat mintha betelepedett volna az orrába, sehogy sem tudott megszabadulni a kellemetlen szagtól. Arra, hogy a helyzet még ennél is rosszabb lesz, nem számított. Amikor kezdett megnyugodni a gyomra, a Margo Braun hasonmás nővér száguldott a szobába kezében a visszaküldött étellel, és kevés angoltudásával, no meg mérhetetlen optimizmusával próbálta meggyőzni, hogy megegye. Amikor Kate belépett az ajtón, úgy nézett rá, mint a mentőangyalára. Magában elmosolyodott. a nő valóban a mentőangyala volt: megmentette egy felszínes, céltalan, semmitmondó, jelentéktelen élettől.
Kate szeme hirtelen felcsillant, és sokatmondóan elmosolyodott.
- Hozok valami ehetőt. Addig viselkedj! - cirógatta meg Castle sérült torkát, aztán felkapta a tálat, és kisietett a szobából.
A férfi önkéntelenül nyitotta a száját, hogy utána szóljon, aztán csalódottan becsukta. Bár alig telt el tíz perc, míg újra nyílt az ajtó, olyan izgatott várakozás lett rajta úrrá, mint gyerekkorában a karácsonyi ajándékbontásnál. Arra gondolt, Kate biztosan pudingot szerez neki, vagy legrosszabb esetben zabkását, végül megállapította, hogy bármit is hoz, a kórházi szörnyűségnél biztosan jobb lesz. Izgatottan ült feljebb az ágyban, amikor a nő sejtelmesen mosolyogva, a háta mögé rejtett kezekkel belépett a szobába.
- Remélem, azért egy kicsit nekem is hagysz belőle! - tett elé egy kis műanyag vödröt.
Castle kitáguló szemekkel, elnyíló ajkakkal csodálkozott rá a kedvenc jégkrémjét rejtő dobozra, aztán hálás, szeretettel teli tekintettel Kate-re nézett.
- Burgonyaszirmos csoki. Azt mondták, a fagyi jót tesz a duzzadt szöveteknek - mosolygott huncutul a férfira, aki azonnal tudta, hogy a nő tartogat még egy meglepetést. - És hogy ne legyen hiányérzeted, hoztam hozzá valamit - húzta elő a másik kezét is a háta mögül, és megbillegette a benne levő tejszínhabot tartalmazó flakont. Amikor meglátta a férfi szemét, amiben a meglepetés örömét egy másodperc múlva felváltotta a pajzán csillogás, gyorsan hozzátette: - Igen, Castle! Tudom, mi mindent lehetne még csinálni a tejszínhabbal.
A férfi elégedetten elvigyorodott, mer Kate bármennyire is igyekezett komoly arcot vágni, tekintete elárulta, milyen érzéki emlékeket hozott a felszínre Castle kedvenc fehér, habos finomsága.
- Azért ne hidd, hogy minden reggel fagyival kezdheted a napot! - figyelmeztette a férfit leginkább azért, hogy elterelje a gondolatait az igencsak kellemes emlékképekről. - Manuela biztosan kitalál valami sokkal egészségesebbet, mondjuk egy finom gyümölcs- vagy zöldségpürét, de ha nem, akkor ott a zabkása - mondta kicsit gonoszkodva, mivel pontosan tudta, hogy a férfi bármikor képes lecserélni az egészséges ételeket egy jégkrémre és tejszínhabra.
Castle bosszúsan ellenkezett volna, de mivel nem tehette, csak vágott egy grimaszt, aztán megfogta a tejszínhabos flakont, és mintha valami komoly alkotást készítene, mértani pontosságú spirál alakú formát nyomott a jégkémre, aztán a finomságba kanalazott, és boldogan mosolyogva becsukta a szemét, miközben megízlelte az első falatot. Annyira belemerült az édes élvezetbe, hogy észre sem vette a nyíló ajtót.
- Ez igen! Így ki lehet bírni egy gégesérülést - lépett a szobába egy barátságos mosolyú, fiatal, sötét bőrű orvos. - Dr. Perez vagyok - mutatkozott be, aztán felöltötte komoly orvos ábrázatát. - Van fájdalma? - kérdezte, mire Castle kissé bizonytalanul megrázta a fejét.
- Fájdalom nincs, de a feszítő érzés még nem múlt el, ugye? - vonta le a következtetést az orvos, Castle pedig egyetértően bólintott. - Rendben. A vizit után megvizsgálom, és ha minden rendben van, akkor hazaviheti a felesége. A fagyit azért ne vigye túlzásba - szólt vissza az ajtóból.
- Látod, már csak egy kicsit kell kibírnod - vigasztalta Kate az írót, aki szomorkás arccal forgatta a kanalat a kezében. Néhány másodpercig várt, aztán elvette a kanalat, merített a tejszínhabos jégkrémből, és a férfi szája elé tartotta, aki kelletlenül elfogadta a falatot. - Tudom, hogy mi bánt - mondta, mire Castle meglepetten ránézett. - Szavak nélkül nem érzed magad teljes embernek.
Castle bólintott, aztán fogta a tollat és írni kezdett.
- Még azt sem tudom megmondani, hogy nem fáj a torkom, csak feszül, mintha be lenne dagadva.
- Csak néhány nap és beszélhetsz! - tudatosította a férfiban Kate, de az tovább írt.
- És ha veszélybe kerülsz, én meg nem tudok kiáltani, hogy vigyázz? - nézett kétségbeesett szemekkel Castle a nőre, aki alig hallhatóan sóhajtott, aztán két tenyerébe fogta a férfi arcát, és egyenesen a szemébe nézett.
- A nászutunkon vagyunk, Castle! Nem fogok veszélybe kerülni.
- Megígéred? - kérdezte hangtalanul formálva szájával a szavakat a férfi.
- Megígérem - mondta meggyőződéssel Kate, és nem is gondolta, hogy milyen könnyelmű ígéretet tett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése