Változatok egy témára 8/18

- Olvasott rólam ... rólunk a phoenixi újságokban, ugye? - kérdezte, mire Peter fülig érő mosollyal bólintott.

- Igen. Éppen a szüleimnél voltam látogatóban, amikor minden média attól volt hangos, hogy az FBI, a helyi és a New York-i rendőrség közös akciója nyomán sikerült megtalálni a híres bestseller írót, Richard Castle-t, akit az esküvője előtt rabolt el egy sorozatgyilkos. A hírekben dicshimnuszt zengtek az író menyasszonyáról, a kiváló logikájú, és elszánt Kate Beckett nyomozóról, aki nélkül nem jártak volna sikerrel. Azonnal felismertem magukat, amint feltűntek a strandon - tette hozzá kissé önelégülten.

- Hol élnek a szülei? - tette fel ártatlan arccal, érdeklődést színlelve a kérdést Kate.

- Phoenix-ben - vágta rá a fiú gondolkodás nélkül, mivel csak annyit érzékelt Beckett viselkedéséből, hogy nem utasítja el, hanem hajlandó beszélgetni vele. Nyeregben érezte magát. Gondolatban megveregette a saját vállát, mert a nyomozó egyetlen arcvonása sem árulkodott arról, hogy gyanakodna, ezért biztos volt abban, hogy a fogadást megnyerte. Az öröme azonban csak pár másodpercig tartott.

- Hm ... - mosolygott rezzenéstelen arccal Kate a fiúra. - Szóval az Arizona Egyetemre jár Phoenix-be, ahonnan hazautazott a szüleihez Phoenix-be?

Peter-nek csak egy pillanatra kellett az átható tekintetű zöld szemekbe néznie, hogy tudja, lebukott. Zavartan elkapta a tekintetét, de még meglátta a nyomozó szája sarkában bujkáló gúnyos kis mosolyt. Dühös volt magára, amiért egy ilyen egyszerű kérdéssel csőbe húzta a nyomozó, de reménykedett, hogy még nincs minden veszve.

- Én ... én csak kollégiumban lakom, és ...szóval az első újságot, amiben egy magukról szóló cikket láttam, azt otthon mutatta az apám - próbálta magát kivágni, és szenvtelenül a nő szemébe nézett, de barnára sült bőre alatt láthatóan megfeszültek a rendszeres edzésre utaló, szépen kidolgozott izmok.

Beckett összeszorított szájjal hallgatott pár másodpercig, mintha várna valamire, aztán megvillantotta azt a fensőbbséges tekintetét, amit a kihallgatásokon szokott bevetni, amikor megsemmisített egy gyanúsítottat, no és ahogy Castle-re nézett néha, amikor a férfi valami átlátszó mesét talált ki, hogy védje magát, de a fiú állta a tekintetét. Kate hanyag eleganciával a napágy magasra állított háttámlájának dőlt, és a homloka fölé tolt napszemüveget a szemére húzta. A sötét lencse takarásában körbejáratta szemét a hófehér homokon sütkérező nyaralókon. Csak pár másodpercre volt szüksége, hogy kiszúrja a két fiúból és három lányból álló társaságot, akik nem sok sikerrel próbálták titkolni, hogy őket figyelik.

- Micsoda véletlenek vannak - tett úgy, mintha elgondolkodna valamin. - Egy kedves évfolyamtársam az Arizona Egyetemen tanít, és ő is űrtechnológiával foglalkozik. Egy éve találkoztunk, akkor mesélt erről az űrkutatási projektről. Biztosan ismeri, Thomas Goodman-nak hívják. Most is olyan elhivatott, mint régen? - kérdezte érdeklődve, miközben nem kerülte el a figyelmét, hogy Peter ugyan kiválóan játssza a szerepét, szeme egy pillanatra árulkodón összehúzódott, mintha gyors döntésre késztetné magát, hogyan is reagáljon a kérdésre.

- Thomas Goodman? Sajnos őt nem ismerem, de tudja hogy van! Egy ekkora egyetemen rengeteg tanár van.

Kate kezdett elismeréssel nézni Peter-re. Könnyedén és gördülékenyen beszélt, miközben fesztelenül nézegetett körbe a strandon, és bár egyre kevesebbszer nézett Beckett-re, egy hétköznapi szemlélőnek teljesen őszintének tűntek volna a szavai. Csakhogy most egy különleges emberrel találta magát szembe.

- Na és, pontosan mi a kutatási területük? - tett úgy Kate, mintha nem látna át a fiú szándékain. Tulajdonképpen élvezte ezt a kis színjátékot. Olyan volt, mint amikor egy nyomozás során behívják a gyilkost valamilyen ürüggyel, és mialatt az nem is sejti, mire megy ki a beszélgetés, szépen ráhúzzák a vizes lepedőt. Türelmes volt, nem siettetett semmit, csak az alkalomra várt, hogy lecsaphasson.

Peter elnevette magát, ami talán kissé túlzóra sikerült, mert szinte az egész fogsora láthatóvá vált, ami olyan szabályos, hibátlan és vakítóan fehér volt, hogy azonnal az merült fel Kate-ben, hogy nem a természet alkotta, és a fiú egész megjelenésének fontos része volt.

- Nem hinném, hogy magát pont az űrkutatás műszakim kérdései izgatnák - tért ki a kérdés elől Peter.

- Miért? Maga szerint mi érdekel engem? - fordult a fiú felé Kate, és újra feltolta a napszemüveget a fejére.  - Vagy nem tart elég okosnak ahhoz, hogy egy felvázolt programot megértsek? - húzta fel kihívóan a szemöldökét.

- Dehogy! - mentegetőzött karjait széttárva Peter, aztán elkezdte tenyereit összedörzsölve lesodorni róluk a rátapadt homokot, amivel időt szeretett volna nyerni  a válaszra, de épp hogy levegőt tudott csak venni, mert Beckett megelőzte.

- Tudja, Peter, egészen szórakoztató volt a játéka, de úgy érzem, magának kezd egyre kínosabbá válni - ingatta meg sajnálkozást tettetve a fejét Kate. - A barátai már tűkön ülnek, hogy mire ment velem - intett az ötfős társaság felé a fejével.

- Mi? Milyen barátaim? - próbálkozott erőltetetten menteni a menthető Peter, de ahogy meglátta Beckett megsemmisítő tekintetét, és győzelmet sugárzó, kissé lekicsinylő mosolyát, nagyot sóhajtva megadta magát.  - Oké, ők valóban a barátaim, de nem akartam semmi rosszat - nézett most túljátszott, esdeklő tekintettel a nőre.

- Én voltam a fogadás tárgya, Peter? - tapintott az igazságra Kate, és mielőtt a fiú belekezdhetett volna egy mondvacsinált mentegetőzésbe, összevonta a szemöldökét, és figyelmeztetően felemelte az ujját. - Ne! Túl átlátszó a játéka! Remélem, nem fordult meg a fejében, hogy színész legyen! Nem lenne jó döntés megrohamozni Hollywood-ot - adta meg a kegyelemdöfést, miközben nem is sejtette, hogy telibe találta Peter óriási egóját.

A magát ifjú titánnak képzelő srác először csak elképedve nézett a nyomozóra, aztán egyre vörösebb lett, végül dühösen a homokba csapott az öklével. Kate figyelmét nem kerülte el a figyelő barátok reakciója. A két fiú harsány nevetés kíséretében ütötte össze a tenyerét, két lány jóízűen nevetett, míg a harmadik először kínosan elmosolyodott, aztán csalódottan lehajtotta a fejét.

- Most, hogy elvesztette a fogadást, elárulhatná, mi volt a cél? - kérdezte a most már dühösen összeszorított szájú fiútól, aki csak lopva pillantott a barátai felé.

- De hát, hogyan jött rá?

- Ugyan! Csak nézzen magára! Így nézne ki egy tudóspalánta? Ráadásul ez az elbűvölő, közvetlen stílus sem éppen az űrkutatás iránt érdeklődő fiatalok jellemzője.

- Ennyire elképzelhetetlen, hogy igaz legyen a sztorim? - csendült hitetlenkedés Peter hangjában.

- Nem - húzta fel a vállát Kate. - De a túl tökéletes mindig gyanús. Aztán ott volt Phoenix, meg az apró jelek, amikor hazudott. A tanárok említésénél egy apró szemösszehúzás, aztán egy kissé erőltetett nevetés, a teste apró jelei. Folytassam még?

- Nem, azt hiszem, egórombolásból mára ennyi éppen elég volt - sóhajtott látványosan Peter.

- Most már elárulja, mire ment ki a játék?

- Valóban Phoenix-ben élek - kezdett bele az igazság elmesélésébe a fiú - de egy színiiskolában tanulok, de azt hiszem, a mai nap után el kell gondolkodnom, hogy ott van-e a helyem. Ők a csoporttársaim - intett a barátai felé. - Amikor megláttuk magukat, azonnal felismertük a híres írót és a nyomozót a hírekből, és arról kezdtünk beszélgetni, valóban olyan jó-e a szakmájában, mint amilyennek az újságokban írták. Fogadtunk, hogy már vagyok olyan jó színész, hogy el tudom hitetni egy kiváló gyilkossági nyomozóval, hogy egy magányos tudóspalánta vagyok, aki egy intelligens nő társaságára vágyik, mert a saját korosztályával nem tud mit kezdeni. Nos, vesztettem - húzta el a száját.

Kate mosolyogva nézte a fiút, és kicsit kezdte megsajnálni. Nagyon jól tudta, mit él át egy férfi, ha megtépázzák az önérzetét! 

- Azért Hollywood-dal nyugodtan megpróbálkozhat - mondta enyhe éllel a hangjában. - Ott néha többet jelent a szerencse, mint a tehetség.

- Na ja! - morogta csalódottan Peter, miközben lehajtott fejjel bámulta a homokot.

Beckett agyában hirtelen szárnyra kelt egy gondolat. Néhány másodpercig töprengett, nem veti-e el a sulykot az ötlettel. Csak egy tanulságos kis játék, egy feledhetetlen apró lecke lesz az egész, és még a fiú önbizalmát is visszaadja - gondolta.

- Nincs kedve még egy próbát tenni? - fordult a fiú felé, aki érdeklődve emelte rá hatalmas barna szemét. - Garantálom, hogy abban a szerepben, amit én ajánlok, sikert arat.

Castle becsapta a taxi ajtaját, és egy pillanatra felnézett a Royal Circus műsorát hirdető óriás transzparensre. A különböző műsorszámok képeiből készült montázs látványos volt, és azt sugallta, aki megnézi az előadást, egy különleges, hihetetlen, csodákkal teli, misztikus világban találja magát. A délutáni előadás hamarosan kezdődött, így a meleg elől menekülő turisták már özönlöttek a légkondicionált épület hatalmas előcsarnokába. Castle, miközben belépett az épületbe, Ryan-t hívta, és néhány perc múlva meg is látta barátait előbukkanni az irodákat rejtő folyosó, illetéktelenek elől elzárt ajtaja mögül.

- Tesó! Csak így, Beckett nélkül? A nászutatokon? - közeledett felé  Espo. - Ugye tudod, hogy neked annyi, ha rájön, hogy a háta mögött nyomozósdit játszol? - kérdezte kaján mosollyal az arcán, de hangjába valódi rosszallás csengett, és kissé hátrahajolva, hitetlenkedve mérte végig az írót. Ryan szinte felsorakozott barátja mellé, és homlokát ráncolva megingatta a fejét.

- Én mondtam, hogy ne csináld! - mondta, mint aki már megtapasztalt hasonló helyzetet a házasságában, és pontosan tudja, hogy most csak Castle húzhatja a rövidebbet.

- Ne már srácok! Nem követek el semmi főbenjáró bűnt! - nevette el magát erőltetetten az író, de amikor látta, hogy nem talál viszonzásra, lelohadt a jókedve. - Beckett napozni akart, én viszont leégtem, úgyhogy jobb, ha kerülöm a strandot, ezért megegyeztünk, hogy ő napozik, én meg a cirkuszba jövök. Ennyi! - húzta fel a vállát, mint aki nem érti, mi is itt a probléma.

- Castle! Nászúton vagytok - nyomta meg jelentőségteljesen a szót Kevin. - Tudod, ahol minden pillanatot együtt töltötök, és csak egymással foglalkoztok!

- Nem voltam házas, de azt még én is tudom, hogy egy nő nem arra vágyik a nászútján, hogy egyedül sütkérezzen a napon - vágott egy grimaszt Javi.
- Hát még mindig nem érted, pajtás? - emelte égnek a szemét Ryan. - Nemcsak a nászútról van szó! Titkolózol előtte.
- De nem hazudtam - mentegetőzött egyre kétségbeesettebb arccal Castle. - Én ... én csak egy kis információt akarok megtudni egy különleges ember különleges meggyilkolásáról! Beckett tudja, hogy milyen nagyra értékeltem Anton Volkovot, meg fogja érteni, hogy igazságot szeretnék szolgáltatni neki - mondta egyre kisebb meggyőződéssel. - Nem ... nem fog haragudni - nyugtatgatta magát, aztán a fiúkra pillantott, akik olyan részvéttel néztek rá, mintha a vesztőhelyre vinnék.
- Na, jó! Ki vele, mit találtatok? - kérdezte türelmetlenül az órájára pislantva, miközben érezte, hogy gyomra összeszorul idegességében.
Espo és Ryan meglepetten egymásra nézett, aztán Javi felháborodást tettetve, szája sarkában kaján vigyorral, Ryan pedig összeráncolt homlokkal hátrahőkölt.
- Ugye tudod, hogy folyamatban levő nyomozásról semmilyen információt nem adhatunk ki egy civilnek? - kérdezte szenvtelenül Kevin.
Castle csak kapkodta a levegőt, és hol az egyik, hol a másik nyomozóra nézett reménykedve, hogy csak ugratják. Aztán hirtelen kapcsolt, és elégedett mosolyra húzta a száját. Előhúzta a csekkfüzetét, és megforgatta Javi orra előtt abban a reményben, hogyha befizeti a fiúkat valami különleges programra a paradicsomi szigeten, cserébe megosztanak vele néhány információt, Espo azonban olyan megrökönyödve lépett hátrébb, mintha valami halálos bűnre akarná rávenni.
- Csak nem gondolod, hogy megvesztegethetsz? - háborodott fel a nyomozó látványosan, míg Ryan csak szomorúan megingatta a fejét, és Castle legnagyobb meglepetésére távozni készültek.
- De ... de nem tehetitek ezt srácok! - próbálkozott erőltetetten nevetve az író. - Ti mondtátok, hogy itt találkozzunk! - kiáltott a két távozó alak után kétségbeesve.
A két nyomozó megtorpant, visszafordult, és ártatlan tekintettel megcsóválták a fejüket.
- Csak azt hittük, lesz annyi eszed, hogy Beckett-tel jössz - vonta meg a vállát Espo. - Ettünk volna egy finom ebédet és ittunk volna egy jó kávét ezen a csodálatos helyen, eltöltöttünk volna együtt egy kellemes órát együtt, aztán ti mentetek volna turbékolni, mi meg dolgozni - húzta el a száját a mondat végén.
- Élvezd a nászutat, Castle! - szólalt meg Ryan meleg hangon, de szavaival ellentétben, vakítóan kék szemeiben rosszallás csillant. 
Castle földbegyökerezett lábakkal állt, és döbbenten bámult a két távolodó alak után, aztán amikor eltűntek a szeme elől, kibotorkált az épület előtti hatalmas parkba, és lerogyott az egyik padra. Eddig sem érezte jól magát, amiért titkolózott Kate előtt, de a fiúk reakciója felerősítette mardosó a bűntudatát, amit eddig megpróbált elfojtani, és ami most főnix madár módjára éledt újra hamvaiból.