- Utánajártam a cégnek, ahova Eric heti rendszerességgel utalt pénzt, egészen két héttel ezelőttig. Egy menő magánnyomozó iroda a belvárosban. Beszéltem a főnökkel. Mit gondoltok, mivel bízta meg őket Eric? - kérdezte önelégült mosollyal az arcán.
- Hadd találjam ki! - emelte fel a kezét Castle, és izgatottan csillogó szemén látszott, hogy már legalább három ötlete van, és minden vágya, hogy azokat elő is adja.
- Castle! Nem egy kvízműsorban vagy - intette le feddőn Beckett, aztán kérdőn a nyomozóra nézett, aki bosszankodva vette tudomásul, hogy nem játszhat tovább társai kíváncsiságával.
- Meg akarta kerestetni Kristina Lescott-ot, a biológiai anyját - osztotta meg az információt büszkén, és elégedetten látta a szemekben megjelenő csodálkozást. - Na, Castle? Erre tippeltél volna? - kérdezte kihívóan, és kárörvendőn elmosolyodott, amikor az író arcán megjelent egy bosszús grimasz, és megrázta a fejét.
- De csak azért nem, mert ez túl egyértelmű volt - morogta durcásan. - Mindenki tudni akarja, kik az igazi szülei - tette hozzá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, de hirtelen elkomolyodott.
Beckett fürkésző tekintettel figyelte az írót, aki ösztönösen elfordította a fejét, hogy ne lássák elmerengő, szomorkás vonásait. Castle sosem beszélt az apjáról, és Kate most döbbent rá, hogy a férfi talán nem is tud róla semmit. Töprengéséből Esposito szavai rántották vissza az ügyhöz.
- A magánnyomozó iroda vezetője azt mondta, csak annyit sikerült kideríteniük, hogy a nő Eric születése után New Jersey-be költözött, a White-éktól kapott pénzen vett egy lakást, és hamarosan férjhez ment egy börtönviselt csalóhoz. A férfi néhány év alatt kiforgatta a vagyonából, és Kristina Lescott újra az utcán találta magát. A magánnyomozó feltételezte, hogy a nő visszatért New York-ba, ezért itt keresték tovább, de csak annyit sikerült kiderítenie, hogy egy éve azon a környéken látták, ahol Eric-et megölték.
- Tehát azért öltözött hajléktalannak, hogy megtalálja az anyját - állapította meg elgondolkodva Castle. Látszott rajta, hogy valami nem hagyja nyugton, de mire nyitotta a száját, Beckett megelőzte a kérdéssel.
- Miért nem hagyta, hogy a magánynyomozó folytassa a keresést?
- Hagyta, de három hete berontott az irodába, aztán egy hete újra megjelent. Mindkét esetben rendkívül ingerült volt - nézett a jegyzeteibe Esposito. - Először azt ordibálta, hogy neki nincs ideje arra, hogy kivárja, amíg a tehetetlen magánnyomozó kideríti, hol van az anyja. Két hét haladékot adott, de mivel nem jártak sikerrel, Eric újra megjelent. Dühöngött, öklével az asztalt csapkodta, és szinte önkívületi állapotban kiabálta, hogy "A maguk lelkén szárad, ha meghalok! Értik? Versenyt futok az idővel, maguk meg csak töketlenkednek!"
- Hm ... Vajon miért futott versenyt az idővel? - húzta össze a szemöldökét Castle.
Beckett sóhajtva leült az íróasztal szélére az író mellé, és töprengve járatta végig szemét a fehér táblán sorakozó feliratokon.
- Olyan ez az egész, mintha egy kirakóst akarnánk kirakni, amiből több darab is hiányzik - mondta, aztán hangosan kezdett gondolkodni. - Valami történt Eric-kel amiről nem tudunk. Elszakadhatott az apjától, aki nem viselte el a transzneműségét, megvette a klubot, ahol otthon érezte magát, sikeres énekessé kezdett válni, és megkezdte a nemi átalakító műtét előtti hormonkezelést.
- Igen, azt hinné az ember, hogy sínen volt az élete - folytatta a gondolatot Castle. - Mexikóban kellett történni valaminek - vetette fel, és igenlésre várva körbenézett.
Ryan egyetértően bólintott, Esposito hitetlenkedve elhúzta a száját, de mivel Beckett csak a táblát nézte, és nem reagált a megjegyzésre, folytatta. - Szerintem ki kellene deríteni, miért ment oda. Vagy ... nekünk is oda kellene utaznunk - vigyorodott el, és egy pillanatra huncutul felhúzta a szemöldökét. - Acapulco csodálatos ebben az évszakban.
Ryan és Esposito megütközve hallgatták a felvetést, Beckett viszont mintha nem is hallotta volna, rá sem hederített.
- Valamit kihagytunk - ingatta meg a fejét a nő, és egy pillanatra bosszúsan beharapta az ajkát, miközben újra végignézett a táblán.
Castle tekintetét nem kerülte el a mozdulat. Hirtelen megszűnt számára az őrs, az ügy, Ryan és Esposito, mert minden figyelmét lekötötte Kate szép ívű, érzéki ajka, ami most enyhén elnyílt, és felidézte a férfiban a csók emlékét. Olyan élénken fel tudta idézni a pillanatot, hogy szinte érezte a meleg, puha ajkak érintését, ahogy az övéhez érnek. Beckett, mintha megérezte volna, hogy figyeli, hirtelen ránézett, Castle pedig nyelt egyet, és ártatlan tekintettel kezdte tanulmányozni a táblára kitett képeket.
Kate szinte biztos volt abban, hogy az író valami olyanra gondolt vele kapcsolatban, aminek ő nem nagyon örülne, ezért gyorsan az ügyre terelte a figyelmét.
- Egy emberrel még nem beszéltünk - mondta, és egy markáns arcú, hatvanas éveiben járó, férfi képére mutatott, akinek hófehér haja és körszakálla még jobban kiemelte szinte világító kék szemét. - Dr. Keller az orvosa volt. Talán olyat is tud Eric-ről, amit más nem. Mi Castle-lel elmegyünk a magánklinikára, ahol át akarta operáltatni magát, és beszélünk Dr. Keller-rel. Fiúk! Ti nézzetek utána, hogy miért utazott Mexikóba, mennyi időt töltött ott, akivel találkozott! - adta ki az utasítást, és megpróbálta elfojtani a mosolyát, amikor meglátta a Castle arcára kiülő önelégült vigyort.
- Mexikó, hah? - mosolygott elbizakodottan, csibészes tekintettel Beckett-re, jelezve, hogy ez a nyomozati szál az ő ötlete volt.
- Mexikó is csak egy nyom a sok közül Castle, aminek utána kell nézni - húzta fel a vállát közönyösen a nő, és megpróbált szenvtelen arcot vágni. Néha úgy érezte, túl sokszor kell az író meglehetősen nagy egóját nyesegetni, ugyanakkor be kellett vallania, hogy minden ilyen pillanatot élvez.
- Mi legyen Isabel Gold-dal? - kérdezte Esposito.
- Hozassátok csak be! Nem árt neki egy kis várakozás a kihallgatóban - mondta Kate, miközben arcán egy alig látható, kárörvendő mosoly suhant át.
A nyomozó bólintott, kicsit árörvendőn elmosolyodott, fejével intett Ryan-nek, és sietve elindultak az asztaluk felé.
- Castle! Pislants! - szólt Beckett határozottan a mögötte lépkedő férfira, miközben sietős léptekkel haladt Dr. Keller irodája felé a hipermodern magánklinika folyosóján, mert a szeme sarkából látta, hogy a férfi hatalmasra tágult szemekkel bámulja meg a vele szembejövő, két tökéletes testű és arcú nőt, akiknek mélyen dekoltált ruhája szinte csalogatta a tekintetet a hatalmas, duzzadó mellekre. - Csak tudnám, miért hangoztatják a férfiak, hogy nem a méret a lényeg - jegyezte meg éllel.
- A-azt nem ezekre szokták mondani - suttogta Castle, miközben hüvelykujjával a háta mögé érő nőkre mutatott.
- Tudom, mire szokták mondani, Castle - pillantott kihívóan Kate az íróra, aztán színpadiasan a homlokára csapott. - Á, tudom, miért vonzottak ezek a nők annyira! - mosolyodott el ártatlanságot színlelve. - Hasonlítottak Isabel-re!
- Mi? Nem, dehogy! - ellenkezett durcás arccal Castle. Tudta, hogy még sokáig megcsipkedi a nő, amiért nem jött rá, hogy Isabel egy nővé operált férfi. A folyosó hirtelen kiszélesedett. Az író úgy érezte, mintha egy elegáns szálloda recepció előtti váróhelyiségébe érkeztek volna. A földig érő ablakokon beáradó napfény meleg és barátságos hangulatot árasztott, az élénkzöld trópusi növények élettel töltötté meg a teret. A bézs színű bőrfotelek többségében méregdrága, márkás ruhákat viselő, középkorú nők várakoztak unottan forgatva egy-egy divatmagazin lapjait. Szoláriumban barnult bőrük, tökéletes frizurájuk és sminkjük arról árulkodott, hogy életük minden percét a külsejüknek szentelik, és valószínűleg a legnagyobb ellenségük az idő, legnagyobb félelmük pedig az öregedés. Mi másért akarnák, hogy egy plasztikai sebész megváltoztassa a külsejüket? Hirtelen rossz érzése támadt, mert eszébe jutott, milyen speciális műtéteket is végez Dr. Keller. Lopva újra körbenézett a várakozókon, és megpróbálta kitalálni, van-e köztük olyan nő, aki valaha férfinak született, aztán elnyomott egy sóhajt, amikor megállapította, hogy az egója megint csorbát szenvedett, mert fogalma sincs róla. Még szerencse, hogy Beckett ezt nem tudja - gondolta, miközben a recepciós pulthoz lépő nyomozóra nézett. Tekintete egy pillanatra elidőzött a sudár, karcsú alakon, a szabályos, mégsem hétköznapi vonásokon, a gyönyörű szemeken, és az érzéki ajkakon, amelyeknek puha, meleg érintése rabul ejtette. Már sokadszor játszotta le elméje a csók pillanatát, és az emlék, mint mindig, most is valami furcsa, eddig soha nem tapasztalt izgalmas, mégis meleg bizsergéssel töltötte el.
- Jössz, vagy méregetsz még egy darabig? - riadt meg, amikor Beckett megfordult, és gyanakvó tekintettel ránézett, majd intett a fejével, hogy mehetnek az orvoshoz.
Castle nyelt egyet, aztán vett egy nagy levegőt, és követte az orvos irodája felé, de pár lépés után megtorpant, és visszanézett a bosszús arccal várakozó nőkre. Arra gondolt, milyen tévhitben élnek, ha azt hiszik, hogy egy sebész megadhatja nekik azt, ami csak a különleges emberek birtokolnak: a személyiségükből és az intelligenciájukból fakadó kisugárzást. Elmosolyodott. Már tudta, miért lesz Kate Beckett idős korában is gyönyörű.
- Van valami, amit megváltoztatnál magadon? - kérdezte kíváncsian, hogy megtudja, Kate tisztában van-e a szépségével.
- Castle! Azért bámultál, mert gondolatban már átoperáltál? - szűkült össze a dühtől a nő szeme.
- De-dehogy!- háborodott fel az író. - Csak látom, hogy mennyi ember van, aki nem elégszik meg a természet adta csodálatos, vagy nem annyira csodálatos idomaival, és keres egy orvost, aki Istent játszva a kezébe veszi a teremtés szikéjét ...
Beckett megtorpant, és Castle felé fordulva a szavába vágott.
- Tényleg kíváncsi vagy, hogy milyen műtétet végeztetnék el egy plasztikai sebésszel? - kérdezte kihívóan.
- Ühüm! - bólintott a férfi meglepetten, mivel kíváncsisága elnyomta a gyanakvást, amit a nő szája sarkában megbújó kárörvendő mosoly keltett.
- Bevarratnám a szád!
- Ha-ha! - húzta el a száját bosszúsan Castle, de nem volt ideje visszavágni, mert Beckett faképnél hagyta, és pár lépés után, kopogott egy ajtón, amin cirádás, aranyszínű betűkel a Dr. William Keller név állt.
Az iroda éppoly elegáns volt, mint a váróterem. A gyönyörű mahagóni íróasztal mögül feléjük lépkedő orvos pont úgy nézett ki, mint az őrs táblájára kitett fotón, de valószínűleg nemrég térhetett haza egy trópusi nyaralásról, mert napbarnított bőre még szembetűnőbbé tette hófehér haját és szakállát. Hibátlan megjelenése, barátságos mosolya és érdeklődő tekintete azonnal bizalmat keltett az irodába lépőben, mélyen zengő hangja pedig komolyságot kölcsönzött neki.
- Ha jól gondolom, nem plasztikai műtétet szeretne elvégeztetni, nyomozó. A természet nagyon kegyes volt önnel - mondta elismerően, miközben kezet nyújtott, majd az íróasztalával szemben levő bőrfotelokra mutatva hellyel kínálta őket. - Az asszisztensem mondta, hogy a rendőrségtől jöttek.
Beckett röviden vázolta Erik halálának körülményeit, majd rátért jövetelük okára. Dr. Keller láthatóan megdöbbent páciense halálán, aztán nagyot sóhajtva kihúzott egy iratokkal megtömött fiókot, és kihúzta az Eric White feliratú kartont.
- Amikor először keresett fel Eric, lerítt róla, hogy mennyire eltökélt. Beavatott az érzéseibe, megosztotta velem serdülőkora minden fájdalmát. Nem is hiszik, mekkora döntés az egy ember számára, hogy nemet változtasson! Sosem találkoztam még nála magabiztosabb pácienssel. A fiú mentálisan és fizikailag is készen állt a nemi átalakító műtétre - kezdte komoly, elgondolkodó tekintettel. - Minden vizsgálati eredménye negatív volt, ezért elkezdtük a hormonkezelést. Eleinte minden nagyszerűen haladt, de aztán néhány hónap után ő is, és én is elégedetlenek voltunk a testén végbemenő változásokkal, ezért újabb kivizsgálást rendeltem el, hogy kiderítsük, mi gátolja a hormonok hatását. Az eredmények mindkettőnket megdöbbentettek - nézett végtelen szomorúságot tükröző tekintettel Beckett-re.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése