Változatok egy témára 8/59

Amikor végre kilépett a tömegből, megkönnyebbülten fellélegzett, de ahogy bepillantott a nyitott ajtajú mentőbe, a lélegzete is elakadt.

Annak ellenére, hogy nem látta az arcát, azonnal felismerte a hordágyon fekvő sérültet, aki megfeszülő testtel tűrte, hogy a fölé hajoló orvos megvizsgálja. Castle zakója az ágy mellett hevert, inge ki volt gombolva a mellkasán. Kate tekintete villámgyorsan mérte fel a helyzetet. Vért nem látott sehol, ami pillanatnyi megnyugvással töltötte el, de a félelem a másodperc törtrésze alatt újra eluralkodott rajta, hiszen tudta, hogy akkor is lehet komoly baja, ha nem vérzik. Közelebb lépett. Az orvostól még mindig nem látta Rick arcát, de megfeszülő izmai és ökölbe szorított keze arról tanúskodott, hogy szenved. Fogalma sem volt, mi történhetett. A félelem átjárta minden porcikáját. Megfogta a mentő ajtaját, hogy fellépjen a kocsiba. 

- Hölgyem! Kérem, álljon hátrébb! - hallott egy spanyol akcentussal beszélő hangot a háta mögött, miközben valaki megfogta a karját, és megpróbálta finoman elhúzni a mentőtől. 

- A felesége vagyok - rántotta ki a kezét a nem túl erős szorításból, és szemrehányóan pillantott hátra az egyenruhás rendőrre. A férfi beleegyezően bólintott, bár Kate nem törődött vele, hanem egy lendületes mozdulattal fellépett a mentőbe az orvos mellé. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor meglátta, hogy Rick magánál van, bár meglehetősen elgyötört az arca.

- Castle! Mi történt? - kérdezte aggódva az írótól, de mivel az csak enyhén megrázta a fejét, és a nyakán levő vöröses foltra mutatott, az orvos felé fordult. - Megsérült?

A fiatal, fekete, göndör hajú férfi elkapta Castle kezét, mintha attól tartana, hogy ha megfogja a nyakát, akkor kárt tesz benne, aztán komoly arccal Beckett-re nézett.

- Dr. Ortega vagyok - mutatkozott be, aztán határozott hangon folytatta. - Egy tenyéréllel a gégére mért ütés okozott sérülést - magyarázta meglehetősen jó angolsággal, amiből Kate arra következtetett, hogy a fiatal orvos valószínűleg az államok valamelyik egyetemén sajátította el a gyógyítás tudományát. - Nehezére esik a légzés, a nyelés, és beszédképtelenséget is tapasztalunk. Valószínűleg megsérült a gége, de csak a kórházi vizsgálatok után tudjuk megmondani, mi lehet az ütés következménye. Bekötök egy infúziót, aztán indulunk. Velünk jön? - kérdezte.

- Igen - bólintott Kate, de már nem az orvosra, hanem Castle-re nézett, aki halványan elmosolyodott ugyan, de a tekintete mindent elárult. Kate nézte a máskor huncutul, csibészesen, sejtelmesen, szerelmesen vagy éppen pajkosan csillogó szemeket, amelyek most fénytelenek voltak, és áradt belőlük a kétségbeesés. Tudta, hogy meg kell nyugtatnia, és reményt kell öntenie a férfiba, de vajon mit mondhatna addig, amíg semmi biztosat nem tudnak.

- Mindjárt kapsz fájdalomcsillapítót - mondta biztatón, és megfogta a kezét. Érezte, ahogy a szorosra zárt ujjak ellazulnak, és a kezére fonódnak. 

Az orvos feltűrte Castle ingujját, egy pánttal elszorította a felkarját, és megfelelő vénát keresve megpaskolta a bőrt.

- Szorítsa ökölbe a kezét! - utasította a beteget, mire Castle elengedte a nő kezét, és engedelmeskedett.

Kate torka összeszorult, ahogy a félelemmel teli kék szemekbe nézett. Nagy lehet a baj, ha Castle minden ellenkezés nélkül tűri, hogy beleszúrjanak egy injekciós tűt. A következő pillanatban azonban elmosolyodott, mert amikor az orvos kibontotta a steril csomagolásból a tűt, és az író felé közelített vele, az elkapta a karját, és igyekezett minél messzebb húzódni, majd megrázta a fejét, és mivel hang még mindig nem jött ki a torkán, csak némán formálta szájával a szavakat.

- Mi az, hogy nem akarja? - hőkölt hátra meglepetten az orvos.

- Nem szereti a tűt - szólalt meg Kate meleg hangon, miközben újra megfogta Castle kezét, hogy magára vonja a férfi figyelmét. - Majd én segítek - nézett a kétségbeesett szemekbe, aztán amikor meglátta bennük a beletörődést, intett az orvosnak. - Kezdheti!

Dr. Ortega egy pillanatra felhúzta a szemöldökét, aztán elmosolyodott.

- Csukja be az ajtót! - szólt ki a mentő mögött álló egyenruhás rendőrnek.

A külső zajok csak tompán szűrődtek be, és a viszonylagos csendben Kate hirtelen egy furcsa hangra lett figyelmes. Egy pillanatig döbbenten meredt a hosszan elnyúló zihálásra emlékeztető hang forrására, aztán megpróbálta legyőzni a rátörő pánikot, nehogy Castle észrevegye, mennyire megrémítette, hogy ennyire nehezen lélegzik, de a  férfi figyelmét teljesen lekötötte a karja felé közeledő tű látványa.

- Castle! - szólt meleg, bársonyos hangon, hogy magára vonja a férfi figyelmét, de mivel nem járt sikerrel, megemelte a hangját, ahogy olyankor szokta, ha az nem figyel rá. - Castle! - Kate elmosolyodott, amikor a riadt arcú író végre ráemelte a tekintetét. - Espo elfogta Zappa-t - mondta, hogy elterelje a figyelmét a szúrásról és a tűről. Furcsa volt, hogy Castle nem ellenkezik, nem kérdezget, nem ad elő új elméletet. Milyen sokszor csipkedte meg azzal, hogy sokat beszél, most pedig éppen ez a tulajdonsága hiányzik a legjobban. Zavarba jött a beállt csendtől, ezért gyorsan belefogott a részletek elmesélésébe, de nagyon nagy önuralomra volt szüksége, hogy figyelmen kívül hagyja Castle félelemmel teli arcvonásait. Csak reménykedett abban, hogy el tudja terelni a férfi gondolatait a tűről és a sérüléséről, de amikor néhány másodperc múlva meglátta a kíváncsiságot és az érdeklődést a kék szemekben, már tudta, hogy jól döntött. Hamarosan látta, hogy az orvos végzett az infúzió bekötésével, ezért témát váltott. - Mindjárt jobb lesz. Nem lesz semmi baj - simított végig Castle arcán, miközben azon gondolkodott, hogy a szavakkal és a mozdulattal magát, vagy a férfit akarja-e jobban megnyugtatni. 

Castle egy pillanatra behunyta a szemét, hogy minden idegszálával érezze az érintést, ami elnyomta a fájdalmas, feszítő érést, amit a torkában érzett. Amikor megérkezett a mentő, már egészen jól lélegzett, és a rátörő páni félelmet is legyőzte, de amióta Kate itt volt, még inkább megnyugodott: legalább őt nem érte semmi baj. Állandóan abba a hibába esett, hogy szólásra nyitotta a száját, pedig tudta, hogy nem jön ki hang a torkán. Még ellenkezni sem tudok - gondolta letörten, amikor az infúziótól akart megmenekülni, most viszont, hogy túl volt a tűszúráson, a keserűség mellé félelem társult. Mi lesz, ha örökre elvesztette a hangját? Megpróbált Kate szavaira figyelni, hogy miként is kapták el a bűvészt, de gondolatai vissza-visszakanyarodtak a félelméhez. Meg akarta tapogatni a nyakát, mert úgy érezte, mintha a kétszeresére dagadt volna, de az előbb az orvos, most Kate nem engedte.

- Ne fickándozz! - mosolygott rá szeretettel a nő, mintha egy szeretni való kisgyereknek beszélne, mire ő szokás szerint először vágott egy durcás arcot, aztán viszonozta a mosolyt. Tekintetük ugyanúgy fonódott össze, mint életük kritikus pillanataiban: szerelmesen, megnyugtatón, biztonságot adón.  A pillanatot Kate telefonjának csörgése törte meg.

- Beckett - szólt a készülékbe a nő hivatalos hangon, bár látta, hogy Ryan a hívó fél.

- Hol vagy? - hallotta meg a férfi szorongó hangját, és szinte látta maga előtt aggódó tekintetű, élénk kék szemét, összeráncolt homlokát.

- A kórház felé tartó mentőben Castle-lel. Te tudod, hogy mi történt vele? - kérdezte, miközben az íróra pillantott, aki azonnal lecsukta a szemét, amikor tekintetük találkozott. Kate sejtette, hogy nem a fájdalom vagy a rosszullét miatt, inkább így akar megmenekülni a szidástól, amit akkor kaphat, ha kiderül, hogy valami hülyeséget csinált. Kate sóhajtott egyet. Már csak arra volt kíváncsi, mi volt az a hülyeség.

- Éppen most beszéltem a biztonsági őrrel, aki leütötte Castle-t - kezdte a beszámolót Ryan. Kate feszülten figyelt minden apró információra. Szinte látta maga előtt a helyszínt és az ütésváltást,  de közben nem vette le tekintetét az íróról, aki egyszer csak kinyitotta a szemét, és esdeklőn pislogott néhányat.

- Nem tudod, mit keresett az alagsorban? - kérdezte Kate.

- Láttam, hogy követ téged, amikor elhagytad a nézőteret, de eléggé lemaradt mögötted. Talán csak véletlenül keveredett az alagsorba, vagy látott valamit ... de ... - Ryan hangja elbizonytalanodott. - Tényleg nem tud beszélni?

- Tényleg. Ha tudna, őt faggatnám - mondta Kate csipkelődve.

-  Hm ... persze ... csak furcsa lehet.

Kate arcán egy halvány mosoly suhant át a megjegyzésre.

- Igen, furcsa. Szólj, ha kihallgattátok Zappa-t - zárta le a beszélgetést, aztán gyengéden megfogta Castle kezét, és rámosolygott. - Szóval ökölharcba keveredtél, Chuck Norris?

Castle nézte Kate gyönyörű arcát: a mentő neonfényében zöldes árnyalatúvá váló, csillogó szemeket, amelyekből áradt felé a szeretet és a szerelem, a szabályos orrot, a cseresznyepiros ajkakat, amelyek hiába húzódtak mosolyra, aggódásról árulkodtak ugyanúgy, mint a szépen ívelt szemöldökök között megjelenő két apró ránc. Hirtelen belehasított a félelem. Mi lesz, ha soha többé nem tudja elmondani neki, hogy milyen gyönyörű, és hogy mennyire szereti? 

- Megérkeztünk - szólalt meg az orvos. 

A tény, hogy hamarosan kiderül, milyen súlyos a sérülés, mindkettejüket szorongással töltötte el, de aztán annyira felgyorsultak az események, hogy nem tudtak a gyomorszorító félelmekkel foglalkozni. Castle-t sietős léptekkel tolták a sürgősségi osztályra, ahol egy gégész figyelmesen elolvasta a mentőstől kapott diagnózist, miközben Kate-től próbált pontosabb információkat kapni, aztán alaposan megvizsgálta a sérült területet. Castle engedelmesen tűrte, hogy az orvos végigtapogassa a nyakát, és lenyomva a nyelvét, belenézzen a torkába, bár időnként eltorzult az arca a fájdalomtól. Kate figyelmét nem kerülte el, hogy ilyenkor mindig rá pillant, mintha tőle kérne segítséget, vagy erőt a kellemetlen vizsgálat elviseléséhez. Ezekben a pillanatokban mindig úgy összeszorult a torka, mintha az övét érte volna az ütés.

- Csinálunk egy gégetükrözést és egy CT vizsgálatot, hogy lássuk, mennyire sérültek a porcok és a hangszalagok. Kérem, addig várjon a hozzátartozóknak fenntartott szobában! - mondta barátságosan, de mégis ellentmondást nem tűrőn az orvos, ezért Kate kelletlenül, de elhagyta a vizsgálót. Mielőtt behúzta maga után az ajtót, még visszanézett Rick-re, de az orvos éppen akkor utasította, hogy nyissa nagyra a száját, hogy érzésteleníteni tudja a torkát a vizsgálathoz, így a férfi nem nézett felé. Talán jobb is, hogy nem látom a kétségbeesett, riadt tekintetét - gondolta, aztán nagyot sóhajtott, és lerogyott a várószobában sorakozó műanyag székek egyikére. Nem érdekelték a szomszédos székeken várakozó hozzátartozók kíváncsi tekintetei és  halk sutyorgásaik sem. Fejét hátravetette a falnak, és becsukta a szemét. Ki akarta zárni a külvilágot, de tíz perc elteltével képtelen volt egy helyben ülni. Úgy érezte, az idő ólomlábakon jár. Szinte percenként nézett az órájára, mintha akkor gyorsabban ugrana a percmutató, és idegesen szegezte szemét az ajtóra, mintha meg akarná babonázni, hogy minél előbb kinyíljon, és meglássa az előbb megismert orvost. Gyűlölte ezt a tehetetlen várakozást. Újra az órájára pillantott, aztán felállt, és idegesen sétálni kezdett, miközben eluralkodott rajta egy kínzó gondolat: minél többször derült ki Castle egy-egy veszélyesnek látszó sérülésekor, hogy minden következmény nélkül, teljesen fel fog épülni, annál jobban félt attól, hogy nem tart örökké a szerencséjük, és egyszer csak rossz hírt fog közölni velük az orvos.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és meglátta a gégész kutatón körbepillantó alakját.