Slamasztikában 4/7

- Nos, van egy kis gond, ami a szobájukat illeti - mondta sajnálkozva.

- Gond? - nézett riadt tekintettel Castle a férfira, mert az volt az első gondolata, hogy nekik már nem maradt szoba, ahova elhelyezhetnék őket, pedig már alig tudta nyitva tartani a szemét. Ha belegondolt, a díjkiosztóra meghívott vendégek száma túl nagynak tűnt a kastély befogadóképességéhez képest.

- Sajnos csak 10 lakosztályunk és 42 szobánk van - kezdte a magyarázkodást Mitshell. - Nos ... megpróbáltunk minden vendéget kényelmesen elhelyezni az estély végén, de mivel önök nem voltak ott, a kollégáim csak később vették észre, hogy még nem kaptak szobát, és ... szóval ...

- Azt ne mondja, hogy nincs egy szobája, ahol lefekhetnék! - nézett rá Beckett olyan szemekkel, mint egy gyanúsítottra, amikor nem fogad el tőle nemleges választ.

- Khm ... tulajdonképpen van egy szobánk - húzta kényszeredett mosolyra a száját a férfi.

- Akkor mi a probléma? - értetlenkedett Castle, miközben megdörzsölte a szemét.

- Van egy szobájuk? Jól értem? Egy? - kapcsolt Beckett azonnal. Szemét várakozón az idős férfia szegezte, és próbált dühös arcot vágni, hogy vonásai el ne árulják a valódi érzelmeit, amit a Castle-lel egy szobában töltött éjszaka lehetősége okozott. Igazából nem kellett erőlködnie, mert dühös is volt.  Bizonytalan, zavaros és törékeny volt a jelenlegi kapcsolatuk. Tudta, hogy a férfi túl sokáig várt rá, és már talán le is mondott róla, amikor megértette, hogy neki még szüksége van egy kis időre, hogy leomoljon a szíve köré épített fal. Vajon meddig hajlandó várni?  Most meg mintha ellene esküdött volna a sors, és arra akarná kényszeríteni, hogy tegye meg azt a lépést, amit Castle annyira vár. Nem elég, hogy kettesben van a férfival a kapitányságon kívül, és itt ragadtak a kastélyban, elzárva a világtól, de még az éjszakát is egy szobában töltsék? 

Mitshell sajnálkozva bólintott.

- Elnézést kérek a figyelmetlenségünkért és a kellemetlenségért - mondta, és hogy mentse a helyzetet, gyorsan hozzátette: - Az egyik legszebb szobánkat tudom a rendelkezésükre bocsátani. Mivel ismerik egymást, talán nem okoz túl nagy gondot, hogy néhány éjszakát egy szobában töltsenek.

Beckett döbbenten meredt a férfira, miközben a szeme sarkából látta, hogy az imént még az álmossággal küzdő író egészen felélénkült.

- És van abban a szobában két ágy? - tette fel reménykedve a kérdést Kate, de amikor látta, hogy Mitshell vacillál, már rosszat sejtett, és lemondó tekintettel Castle felé fordult.

- Menj, aludj egyet, látom, hogy alig állsz a lábadon! Én addig lejegyzetelem, amit eddig megtudtunk az áldozatról.

- Mi? Dehogy! Én még bírom - háborodott fel az író, és hogy meggyőzőbb legyen, nagyot pislogott, és kihúzta magát.

Kate elmosolyodott a próbálkozáson. Csak a férfi nyúzott arcára kellett néznie, és máris egyértelmű volt, hogy kettejük közül ki bírja rosszabbul az éjszakázást.

- Menj csak, mielőtt elájulsz a fáradságtól.

Bármilyen álmos is volt, Castle figyelmét nem kerülte el a nő hangjából kicsendülő szeretet. Bármennyire is jólesett neki Kate előzékenysége, önérzete nem engedte, hogy aludjon, mialatt a nő dolgozik.

- Szó sem lehet róla! Te mész abba a gyönyörű szobába, és meg bólintok egyet itt az irodában. Elég kényelmesnek tűnik ez a fotel - ütögette meg a hatalmas bőrfotel karfáját, amiben Kate ült.

- Hidd el Castle, nem alvásra tervezték - küldött egy elnéző mosolyt a férfi felé, aki ellenkezni akart volna, de Mitshell felemelte a kezét, és közbevágott.

- Mindkettejüknek van hely a szobában.

- Két ágy van benne? - kérdezték egyszerre, de különböző hangsúllyal. Beckett már jobban örült volna, ha a szoba egyágyas, mert akkor nem került volna olyan helyzetbe, amiben esetleg nem tudja irányítani az érzelmeit, Castle viszont reménykedve gondolt arra, hogy kettesben tölthet pár órát Kate-tel, és ki tudja, talán még annak a falnak a leomlásának is tanúja lehet, ami nem engedi a szerelmét a nő szívéhez férkőzni.

- Ami azt illeti - nézett bizonytalanul Beckett, majd Castle várakozó szemébe az idős férfi, és lassan folytatta - egy ágy van a szobában, de az egy nagy franciaágy. Ketten is kényelmesen elférnek rajta - mondta ki végre a lényeget, aztán akaratlanul megköszörülte  a torkát, amitől a kijelentés úgy hatott, mintha arra akarna célozni, hogy nemcsak aludni lehet egy hatalmas franciaágyban. Ahogy kedves vendégei reakcióját figyelte, megerősödött a gyanúja, miszerint a két ember vonzódik egymáshoz, de a nyomozó még elzárkózik az író közeledése elől, most pedig mindketten rettentő zavarban vannak. - Odavitettem a táskájukat - tette hozzá.

Beckett érezte, hogy elpirul. Bosszantotta, hogy teste akarata ellenére árulkodik az érzéseiről, ezért magabiztosságot kényszerítve magára felállt, határozott léptekkel az ajtó felé indult, aztán pár lépés után hátrafordult, és kihívó tekintettel Castle-re nézett.

- Úgy tudom, úriember vagy, szóval, jöhetsz, ha akarsz. Mindketten alhatunk - ejtette ki szenvtelenül a szavakat, miközben komoly kihívást jelentett, nehogy egyetlen rezdülése elárulja az izgatottságát. 

Castle pislantott egyet, és gyorsan becsukta a csodálkozástól elnyílt száját. Egy pillanatig nem hitt a fülének. Persze, ismerhetné már annyira Beckett-et, hogy tudja, egy ilyen helyzetben ki nem mutatná a félelmét vagy a zavarát, inkább határozottsággal palástolja, na meg azzal, hogy átveszi az irányítást. Érezte, ahogy a szíve gyorsabb ütemre vált, és az ereiben száguldó adrenalintól egy pillanat alatt szállt tova a fáradtsága. Felkapta a szék háttámlájára dobott zakóját, és magabiztos mosollyal az arcán, felállt.

- Igen, úriember vagyok - húzta ki magát.

Kate gyanakodva fürkészte a kék szemeket. Kissé megnyugodva állapította meg, hogy Castle jobban zavarban van, mint ő. 

Mitshell egy kulcsot nyújtott az író felé, de Beckett kikapta a kezéből, és kilépett az irodából. Mosolyogva állapította meg, hogy Castle szaporázza a lépteit a háta mögött, hogy utolérje. Milyen sokszor játszódott le négy év alatt ez a jelenet! - gondolta, de a következő pillanatban a mosolyt a zavar váltotta fel. Eddig soha nem egy franciaágyas hálószoba felé mentek. Nem akarta bevallani, de félt. Úgy érezte, még nincs felkészülve arra, hogy megossza Castle-el az érzéseit, és nem akarta, hogy a helyzet okozta nyomás siettesse. Úgy érezte, nincs más lehetősége, mint úgy tenni, mintha nem okozna problémát a férfi közelsége, és átvenni az irányítást.

Castle tekintete végigsiklott a Kate tökéletes alakján, amit még jobban kiemelt a testhezálló, kék estélyi ruha. A látvány, és a tény, hogy éppen egy ágyban készül tölteni pár órát a nővel, meglódította a képzeletét. Az álmodozásból az zökkentette ki, hogy Kate hirtelen megállt, kilépett az irdatlan magas sarkú cipőjéből, és a kezébe kapva indult tovább. Castle elmosolyodott, de nemcsak azért, mert ritkán érezte a köztük levő magasságkülönbséget, hanem azért is, mert olyan bájos volt, ahogy a cipőket a kezében lóbálva, estélyi ruhában, mezítláb ment előtte a nő. Mellé lépett. A kastély olyan csendes volt, mintha senki nem lenne benne rajtuk kívül. Szótlanul lépkedtek egymás mellett a puha, sötétkék mintás szőnyegen. Mindkettejüknek ugyan azon járt az esze. 

- Biztos van egy kanapé vagy fotel a szobában - szólalt meg halkan Castle. - Ha akarod, ott alszom.

Kate a szeme sarkából a mellette lépkedő férfira pillantott. Szmoking-zakója a karján pihent, a fehér ingben jól látszott a felkarján megfeszülő izom. A csokornyakkendő kibontva lógott a gallér alatt, nyakán kigombolta a felső három gombot, így láthatóvá vált mellkasának finom bőre. 

- Majd meglátjuk - tért ki a válasz elől, miközben a kezében tartott kulcsra, majd az ajtókon levő számozásra pillantott. - Ez lesz az - állt meg a következő ajtó előtt.

Castle döbbenten meredt a szobaszámot jelző ovális, réz lapra, melyre cirádás vonalakkal festették fel a 13-as számot.

- Ez ... ez komoly? A 13-as? - kiáltott fel kétségbeesett arccal, mire Beckett rosszalló tekintettel intette csendre, mivel nem hiányzott neki, hogy felébresszenek egy újságírót vagy tévést, aki tanúja lesz annak, hogy egy szobában töltik az éjszakát. Még csak az kellene, hogy a média tele legyen a nem létező kapcsolatukkal!

- Te komolyan itt akarsz aludni? - lépett hátrébb Castle, mintha már a szerencsétlenséget hozónak kikiáltott szám közelsége is bajt hozna rá.

Beckett látványosan megforgatta a szemét, de magában jót derült a férfi babonásságán.

- Ez is ugyanolyan szám, mint a többi. Nem tudom, mi bajod van vele - játszotta az értetlent.

- Már hogy lenne ugyanolyan? - háborgott suttogva a férfi. - Ez a tizenhármas! Szerencsétlenséget hoz mindenkire, aki kapcsolatba kerül vele! Nem véletlenül maradt ez az egy szoba üresen. Ide senki, de senki nem akarja betenni a lábát - ingatta a fejét dühös arccal. - Nem véletlenül nincs egy amerikai épületben sem tizenharmadik emelet és tizenhármas szoba!

- Hát itt van - állapította meg a tényt Kate, miközben elfordította a kulcsot a zárban, kitárta az ajtót, és belépett a szobába. Mindketten meglepetten nézték az eléjük táruló látványt. Noha egy kastélyban voltak, eddig csak modern bútorokkal berendezett helyiségeket láttak, a szoba azonban olyan volt, mintha századokkal ezelőttről maradt volna itt az utókornak. Az arany mintás tapétán megcsillantak a felkelő nap első sugarai, melyek utat törtek maguknak a nehéz, bordó függönyök résén, a padlót ugyancsak bordó, liliom mintás szőnyeg borította, a falon hatalmas, aranykeretes tükör, alatta faragott lábú, fényesre lakkozott, mahagóni fésülködőasztal állt, mellette hatalmas, kétajtós szekrény, amelynek elejét egy faragott címer díszítette. Beckett és Castle tekintete azonban az ajtóval szemben álló, hatalmas ágyon állt meg, amelynek sarkaiban egy-egy kecses oszlophoz kötve hófehér, lágy esésű anyag omlott le az ágy fölötti fa szerkezetről.

- Azt a! - hüledezett Castle, míg Kate szemét összehúzva, hitetlenkedve nézte a fehér párnákkal és bordó takaróval megvetett ágyat.

- Ez komoly? Baldachinos ágy? - húzta el a száját.

- Tisztára, mint a mesékben - lelkendezett az író, noha egy centiméterrel sem lépett közelebb az ajtóhoz. - Gondolj csak bele Beckett! Ha ebben az ágyban aludnál, olyan lenne, mintha hercegnő vagy királykisasszony lennél. Nem ez minden kislány álma?

Kate nem szólt semmit, csak a férfira nézett, mire Castle lemondóan sóhajtott egyet.

- Tudom, tudom, te olyan kislány voltál, aki nem hisz a Télapóban, az egyszarvúban, a kettős szivárványban, és valószínűleg sosem akart hercegnő vagy királylány lenni.

- Hát, inkább lettem volna ártatlanokat megmentő szuperhős, mit egy nyafogó királylány, aki csak üldögél a vártoronyban, és várja, hogy megmentse egy herceg.

Castle csalódottan vette tudomásul, hogy még mindig nem találta meg Beckett csodákban, mesékben hívő énjét, a következő pillanatban azonban rémülten nézett a nőre.

- Ugye nem akarsz itt aludni? - mutatott az ajtón levő számra.

- Hulla fáradt vagyok Castle, és egyáltalán nem érdekel, milyen szám áll az ajtón, sőt az sem, hogy baldachinos az ágy. Jössz vagy nem? - kérdezte Kate a folyosón tipródó férfit, és miközben a válaszra várt, legnagyobb döbbenetére csalódottan gondolt arra, hogy talán nem is fogják együtt tölteni az éjszakát, illetve a hajnalt.

Castle nézte a félhomályban sötétté váló, rászegeződő, gyönyörű szemeket, de nem tudta kiolvasni belőlük, hogy mit szeretne jobban Kate, azt, hogy belépjen, vagy azt, hogy ne. Nyelt egyet, és az ajtóra nézett. A réz lapon kanyargó két cirádás szám vészjóslóan feketéllett.