Castle nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amikor velőt rázó sikítás hatolt át a lágy angol keringő dallamán és a beszélgető emberek zsibongásán.
A zene elhallgatott, és minden tekintet a terem bejárata felé fordult, ahol egy fiatal, a felszolgálók uniformisát viselő lány sikítozott torka szakadtából. Néhányan felálltak, Dave Mitshell, a házigazda pedig sietős léptekkel indult a lány felé, miközben intett pár emberének, hogy segítsenek elhallgattatni az estélyt megzavaró alkalmazottat.
Castle és Beckett egymásra nézett, de míg a férfi indult volna, hogy kíváncsiságát kielégítve megnézze, mi okozta a lány rémületét, Kate komótosan újra belekortyolt a pezsgőbe.
- Nem jössz? - nézett rá megrökönyödve a férfi.
- Akármi történt is, nem tartozik ránk - közölte rendíthetetlen nyugalommal Beckett. - Különben is, lehet, hogy csak egy egértől rémült halálra az a lány.
Castle bosszúsan tárta szét a karját.
- Ez komoly? Egy egértől senki sem sikítozik így ... na jó, legfeljebb az anyám ... de ... az is lehet, hogy valami bűntény történt, és szükségük lenne egy rendőrre - próbálkozott, miközben egyre türelmetlenebbül nyújtogatta a nyakát, hogy átlásson az ajtó felé induló embereken, és valami információhoz jusson, de csak annyit látott, hogy a sikítozó lányt elvezették.
- Castle! Nem vagyok Jessica Fletcher, hogy bárhova lépek, ott egy bűnténybe botoljak.
- Te egyáltalán nem vagy kíváncsi?
- Úgyis ki fog derülni, hogy mi okozta a riadalmat - húzta fel közönyösen a vállát Kate, miközben az ajtó felé mutatott, ahol egy kisebb tömeg kezdett összegyűlni, akiket egy magas, erőteljes alkatú fiatal férfi próbált megnyugtatni, és meggyőzni, hogy nincs semmi baj, és maradjanak a teremben.
- Valami baj van, ha nem akarják, hogy kíváncsiskodjanak a vendégeket - állapította meg Castle, aztán körbenézett, hogy kiderítse, hol van még olyan kijárat, ami a kastélynak arra a részére vezet, ahol valami történt. Magában felidézte a kastély alaprajzát, és megállapította, hogy a személyzetnek fenntartott ajtó van a legközelebb a nyugati szárnyhoz, ahonnan a sikítozó lány jöhetett. Már majdnem elindult, amikor újra Beckett-re nézett. Nem akart nélküle menni. Mintha az évek során összenőttek volna egy-egy ügy megoldásakor, már kényelmetlenül érezte magát egyedül, ráadásul végre együtt lehetett vele az őrsön kívül, és kihasználhatta volna a kettesben töltött perceket.
- Menj csak! - mosolygott rá elnézőn Kate, mintha kitalálta volna a gondolatait. - Tudom, hogy addig nem nyugszol, amíg ki nem deríted, mi történt.
- Lehet, hogy szükségük lenne a segítségünkre - próbálkozott még egyszer Castle.
- Ha történt valami, akkor értesítik a helyi rendőrséget. Ne felejtsd el, hogy mi csak vendégek vagyunk itt, és bármi történt is, eszembe sincs beleártani magam. Ha már itt ragadtunk, ki akarom használni a helyzetet egy ki lazításra.
- De a helyi rendőrség nem tud idejönni - hívta fel a figyelmet a lehetetlen helyzetre a férfi, mire Beckett elhúzta a száját.
- Akkor hívják a biztonságiakat. Egy ekkora rendezvénynél biztosan alkalmaztak egy biztonsági céget. Majd ők megoldják a problémát, bármi legyen is az.
- Semmivel sem tudlak meggyőzni? - méltatlankodott látványosan gesztikulálva Castle. - Mindenki kíváncsi, csak te nem - tette hozzá rosszallóan, és végigmutatott a vendégseregen, de nem vette észre, hogy a feléjük közeledő pincérfiú kezében nincs tálca, szeme pedig idegesen cikázik a vendégek között, csak akkor figyelt fel rá, amikor a fiú megállt az asztaluknál, és szokatlanul közel hajolt Beckett-hez, és szinte suttogva szólalt meg.
- Ön Kate Beckett nyomozó, ugye? - kérdezte bizonytalanul, miközben lopva körbenézett, nem hallotta-e meg valaki a szavait.
- Igen, én vagyok - mondta Kate rosszat sejtve.
- Mr. Mitshell kéri, hogy jöjjön a nyugati szárnyba.
Beckett csak pár másodpercig fürkészte a fiú riadt tekintetű, barna szemét, gondterhelt vonásait, aztán szó nélkül felállt. Már biztos volt abban, hogy valami komoly dolog történt. A kastély tulajdonosa nem hívatná pont őt, ha nem bűntény történt volna.
- Kövessen, kérem! - mondta halkan a pincérfiú, és a terem személyzeti bejárata felé indult, Kate pedig kissé lemaradva követte, nehogy valakinek feltűnjön a távozása.
- Szóval igazam volt - hallotta meg közvetlenül maga mögött Castle önelégült hangját, és biztos volt abban, hogy a férfi arcára kiült a jellegzetes, elégedett mosoly.
A pincérfiú olyan gyorsan szedte a lábait, hogy igyekezniük kellett, hogy tudják tartani vele a lépést. Átverekedték magukat az éjszakára szánt hidegtálakkal zsúfolásig megrakott zsúrkocsikon, a tornyokba rakott italos rekeszeken, a sürgő-forgó szakácsokon és pincéreken, akiket láthatóan nem zökkentett ki hosszabb időre az iménti incidens, végezték a jól fizető munkát.
- Az egyik személyzeti szobához megyünk - közölte a fiú, amikor hátrapillantott, hogy meggyőződjön, követi-e a nyomozónő. Ekkor látta meg Castle-t. Megtorpant, és kezét felemelve parancsolt "Állj!"-t az írónak. - Bocsásson meg uram, de ön nem jöhet velünk - közölte rendíthetetlenül. Látszott rajta, hogy valószínűleg a lelkére kötötte a felettese, hogy csak a nyomozót viheti magával, ő pedig jó alkalmazott lévén, teljesíti az utasítást.
Beckett szája sarkában egy gonosz kis mosollyal az íróra nézett, aki kérlelő tekintettel nézett rá, miközben izgalmában beharapta az alsó ajkát. Jólesett pár másodpercig bizonytalanságban hagyni a férfit, hogy aztán megláthassa rajta a megkönnyebbülést.
- Mr. Castle velem van - mondta határozottan a pincérfiúnak, de úgy tűnt, hogy az kérlelhetetlen marad, mert nem mozdult, csak láthatóan latolgatta, hogy milyen következménye lehet, ha nem teljesíti pontosan főnöke utasítását.
- Mr. Mitshell határozottan kérte, hogy csak ön jöjjön - szólalt meg pillanatnyi szünet után határozottan.
Beckett közelebb lépett a középmagas fiúhoz, így az alkalmi tűsarkú cipő nyújtotta magasságkülönbségtől szinte fölé magasodott, és összevont szemöldökkel, villámló tekintet kíséretében ejtette ki halkan, de annál jelentőségteljesebben a szavakat.
- Ha Mr. Castle nem jöhet, akkor én sem megyek.
A fiú nyelt egyet, amitől kiugró ádámcsutkája liftezett egyet a nyakán, aztán megadóan bólintott, és elindult egy oldalra nyíló folyosó felé.
Kate nem látta, hogy Castle szeme felcsillan a szavak hallatán, mivel figyelmét lekötötte az első ajtó előtt álló bordó kiskosztümöt viselő, harmincas évei elején járó, szép arcú nő, aki kétségbeesett tekintettel nézett feléjük, miközben idegesen tördelte kezeit, majd megigazította a kabátja hajtókájára tűzött névjegytáblát, amin a Ann Foster név állt.
- Beckett nyomozó! - szólalt meg megkönnyebbült sóhajjal a nő, de amikor tekintete Castle-re siklott, újra felvette a magára erőltetett keménységet. - Sajnálom uram, de Mr. Mitshell csak Ms. Beckett-et várja - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, miközben haragosan pillantott a pincérfiúra, amiért egy kíváncsiskodót is idehozott.
- Mi együtt vagyunk - csúszott ki meggondolatlanul Beckett száján a félreérthető mondat. - Együtt dolgozunk - javította magát gyorsan, de közben nem nézett Castle-re. - Mr. Castle a társam.
Az írón egy pillanatra végigfutott a boldogság, ahogy elábrándozott azon, hogy egyszer talán majd nem javítja ki a szavait Kate, és abban reménykedett, hogy amikor azt mondta, hogy együtt vannak, a nő tudatalattija szólalt meg, mert ha így van, akkor ő is érzi, hogy többet jelentenek egymásnak, mint munkatársak. Nem tudott tovább ábrándozni mert Ann bólintott, aztán először csak résnyire nyitotta az ajtót, és beszólt, hogy itt vannak, aztán kitárta, és betessékelte őket.
Egy ízlésesen berendezett, közepes méretű apartmanba léptek. A szobában rend uralkodott, és alig láttak pár személyes tárgyat, ami arra utalt, hogy a lakója nem tekinti igazán otthonának a lakást. Dave Mitshell és két, harmincas évei végén járó, öltönyös férfi állt a konyha bejáratánál, és amint Beckett és Castle belépett, hátrébb léptek.
- Köszönöm, hogy idefáradt Beckett nyomozó - sóhajtott Mitshell. Tudja, hirtelen nem jutott eszembe más megoldás, csak az, hogy az ön segítségét kérjem - mondta mentegetőzve. - Kérhetem a diszkréciójukat, ugye, Mr. Castle? - pillantott az író felé, aki bizonytalanul bólintott.
- Mi történt? - kérdezte Kate.
Mitshell válasz helyett intett a két emberének, akik oldalra léptek, hogy az újonnan érkezők beláthassanak a konyhába. Beckett és Castle döbbenten nézték a földön, hatalmas vértócsában ülő, hátát a falnak támasztó férfi élettelen testét. Feje ernyedten bicsaklott le, viszonylag hosszú, hullámos, fekete haja előrehullott, így nem láthatták az arcát. Fehér inget és fekete öltönyt viselt, melynek nadrágját a bal lábán teljesen átáztatta a vér. Mindent kisebb-nagyobb üvegszilánk borított, amelyek valaha a modern, csupa üveg konyhaszekrény egyik alsó ajtaját alkották, amelyből már csak egy élesen kiszögellő darab maradt a helyén. A holttest kezében is volt egy barna, átlátszatlan, csupa vér üvegdarab.
- Ő Benett Jonson, a gazdasági menedzserem - szólalt meg megtört hangon Mitshell. - Alice, az egyik szobalány talált rá. Nem lépett be a konyhába, ahogy mi sem.
Beckett óvatosan, nehogy belelépjen a hatalmas vértócsába, közelebb ment holttesthez, hogy jobban szemügyre tudja venni.
- A combján van egy vágás - mutatott a vérzés helyére, ahol láthatóan egy éles tárgy felhasította a férfi nadrágját is. - Valószínűleg sérült a combartéria, és néhány perc alatt elvérzett.
- Igen, és is így látom - bólintott Dave Mitshell, miközben elgondolkodva simított végig dús, hófehér bajuszán. - Talán nekiment a nyitott üvegajtónak, ami elpattant, és egy üvegdarab beleállt Benett combjába. Gondolom, megijedt, és ösztönösen kihúzta. Az lehet a kezében - mutatott a holttest vértől ragacsos kezében szorongatott üvegre. - Nem tudta, hogy ezzel megpecsételi a sorsát - sóhajtott. - Ha hagyja azt az üveget a combjában, és segítséget hív, megmenthettük volna.
Miközben az idős férfi beszélt, Castle tekintete kutatón pásztázta a konyha minden zugát. Beckett felállt a holttest mellől, és megpróbálta elképzelni, lejátszódhattak-e az események úgy, ahogy Dave Mitshell előadta.
- Szerencsétlen baleset - folytatta a házigazda. - Értesítettem a helyi rendőrséget, de a havazás miatt nem tudnak feljönni a kastélyhoz. Mondtam nekik, hogy van itt egy New York-i nyomozó. Abban egyeztünk meg, hogy készítünk fényképeket a helyszínről, ön pedig, mint hivatalos személy, igazolja, hogy baleset történt. Nem akarom, hogy a kastélynak rossz híre menjen. Most kezdtük kiépíteni a vendégkörünket - nézett Beckett-re reménykedve, de a nő nem nézett rá, hanem ujját végighúzta a mosogató falán, aztán kinyitotta az alatta levő fiókot, és előhúzott belőle egy még nedves konyharuhát.
- Beckett - szólalt meg Castle, aki a konyhát az étkezőtől elválasztó pult túloldalán állt, és jelentőségteljesen intett a fejével, jelezve, hogy talált valamit. Beckett megkerülte a pultot, és a mutatott pontra nézett. A világos dísztéglával kirakott fal egyik tégláján halványvörös folt volt, mintha valaki véres ruhával nekidőlt volna. Beckett felegyenesedett, aztán alaposan megnézte a pulton álló késtartót.
- Nos? - kérdezte kissé türelmetlenül Mitshell, mire Castle és Beckett egymásra nézett. Szavak nélkül is értették egymást.
- Sajnálom - szólalt meg az író együtt érző hangon - de Benett Jonson-t meggyilkolták.
- De ... de hát a combját elvágta az üveg - értetlenkedett az idős férfi.
- Valaki balesetnek akart beállítani egy gyilkosságot - világosította fel Beckett. - Az üveg szakította volna a nadrág szövetét, de az anyag nem szakadt, hanem egy nagyon éles tárgy, mondjuk egy kés vágta el. Ha úgy történt volna, ahogy ön elképzelte, akkor Mr. Jonson nem ült volna le a fal mellé, hanem utolsó erejével a nappaliban levő telefonhoz próbált volna kúszni.
- Egészen más történt - folytatta a gondolatot Castle. - Benett ismerhette a gyilkosát, ha beinvitálta a konyhába. Talán vitatkoztak valamin, és a gyilkos kést ragadott. Valószínűleg azt ott, aminek még vizes a pengéje a markolat alatt - mutatott a pulton álló tartóban álló egyik késre. - Megvágta Benett combját, aztán lefogta, amíg elvérzett. Akkor lett véres a ruhája. Fogott egy üvegdarabot, és az áldozat kezébe tette, hogy baleset látszatát keltse.
Castle Beckett-re nézett, hogy meggyőződjön róla, hogy a nő egyet ért-e vele. Kate szája sarkában egy pillanatra megjelent egy szinte észrevehetetlen mosoly, ami jelezte, mennyire élvezi, amikor együtt gondolkodnak a férfival.
- Miután meghalt az áldozat - vette át a szót az írótól - elmosta a kést, de nem tudta visszatenni a tartóba, mert hatalmas mennyiségű vér annyira elterült, hogy erről az oldalról nem érhette volna el a tartót anélkül, hogy bele ne lépett volna, ezért megkerülte a pultot, és a másik oldalról tette vissza a kést a helyére. Nem vette észre, hogy közben a ruhája összevérezte a pult falát. Sajnálom, Mr. Mitshell, de Benett Jonson-t megölték, és a gyilkosa még mindig az épületben van.
Az idős férfi megdörzsölte a homlokát.
- Ha ennek híre megy, akkor a tervemnek, hogy a kastélyt a környék legexkluzívabb szállodájává tegyem, vége - sóhajtotta idegesen.
- Talán mi segíthetünk - kezdte Castle, miközben lopva Beckett-re pillantott, aki láthatóan majdnem felrobbant a szavak hallatán, mivel esze ágában sem volt belekeverednie egy gyilkossági ügybe.
- Nem, nem segíthetünk, mert nekem itt nincs hatásköröm - javította ki az írót keményen. - Gondolom, van biztonsági szolgálat - nézett reménykedve Mitshell-re, de az megrázta a fejét, és a két fekete öltönyös férfira nézett, akik szótlanul figyelték az eseményeket.
- Ők csak arra szerződtek, hogy a híres vendégeket, mint például Sheryl Holms, megvédjék a zaklató rajongóktól. Mivel a kastély csak helikopterrel közelíthető meg, odakint pedig ítéletidő van, ezért úgy gondoltuk, néhány ember elég lesz erre a feladatra. Különben sem értenek a nyomozáshoz - sóhajtotta lemondóan. - Ön szerint mit tegyek? A kastélyban egy gyilkos van, mi pedig össze vagyunk vele zárva. Nem mondhatom a vendégeknek, hogy szórakozzanak nyugodtan, érezzék jól magukat, miközben tudom, hogy egy elvetemült gazember sétál köztünk szabadon.
Beckett az ajkát beharapva gondolkodott, hogyan lehetne megoldani ezt a furcsa helyzetet. Egyetlen porcikája sem vágyott arra, hogy Jessica Flechert játsszon, még akkor sem, ha Castle láthatóan izgalomba jött a lehetőségtől. Kénytelen volt azonban elismerni, hogy nincs sok választása.
- Nézze! Úgy gondolom, mivel Benett Jonson az ön alkalmazottja, valaki olyan lehet a tettes, aki a kastélyhoz tartozik, és nem hiszem, hogy köze lehet a gyilkosságnak a díjátadóra érkező vendégeknek. Nekem nincs itt hatásköröm, hogy nyomozzak, de ha ki tudjuk hallgatni az alkalmazottait, és rövid idő alatt ki tudjuk deríteni, ki ölte meg az áldozatot, akkor a vendégeknek meg sem kell tudni, hogy nem baleset történt - mondta ki nehezen, mert tudta, hogy ezzel vége a pihenésről dédelgetett álmainak. Nem kellett Castle-re néznie, hogy tudja, a férfi arcán megjelent a győzelemittas mosoly, szeme pedig izgatottan csillog az új kihívástól, de elég volt csak egy pillantást vetne rá, hogy mindez egy századmásodperc alatt tovaillanjon.
A következő órákban Mitshell, hogy megelőzze a pletykákat, bejelentette, hogy baleset történt az egyik alkalmazottal, és sikerült ezt úgy előadnia, hogy a néhány percig tartó döbbenet után a vendégek úgy folytatták a szórakozást, mintha mi sem történt volna, aztán összeterelte az alkalmazottait, hogy Beckett és Castle kihallgathassák őket. Már hajnal felé járt, de egyetlen olyan információt sem szereztek, ami közelebb vitte volna őket az ügy megoldásához. Mindenki a nagyteremben dolgozott, elvileg senki nem járt az épület nyugati szárnyában, és nem tudtak arról, hogy Benett Jonson-nak ellensége lett volna. A kastély lassan elcsendesedett, a vendégek elfoglalták a szobáikat, a zenekar is összepakolt, már csak a pincérek szedték le az asztalokról a terítéket, és tettek fel tiszta abroszokat a reggelihez.
Beckett megdörzsölte a szemét, Castle pedig megpróbált elnyomni egy ásítást.
- Muszáj egy kicsit aludnom, mert már gondolkodni sincs erőm - mondta álmatagon éppen akkor, amikor Dave Mitshell lépett a kihallgatószobává avanzsált irodába.
- Gondolom, már önök is le szeretnének pihenni - mondta, aztán zavartan megköszörülte a torkát.
- Igen, jól jönne néhány óra alvás egy kényelmes ágyban - erősítette meg Beckett nagyot nyújtózkodva. - Hosszú és fárasztó volt ez a nap.
Dave Mitshell végigsimított tömött, fehér bajuszán, miközben hol Beckett-re, hol Castle-re pillantott. Kate gyanakodva vonta össze a szemöldökét, mert semmi jóval nem biztatta az idős férfi érezhető zavara.
- Nos, van egy kis gond, ami a szobájukat illeti - mondta sajnálkozva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése