Slamasztikában 1/41

- Castle, te képes volnál ...

A férfi néhány másodpercig értetlenül nézte Beckett arcát, ami a megrökönyödés mellett undort is tükrözött, aztán hirtelen észbe kapott.

- Mi? Dehogy! - háborodott fel látványosan, aztán bocsánatkérő mosollyal az arcán, Isabel felé fordult. - Sajnálom, de nem menne! A tudat, hogy maga ... szóval ... nem mindig volt ...

- Én mindig nő voltam! - csattant az énekes hangja sértetten. Láthatóan bántotta az önérzetét, hogy Castle nem vinné ágyba, holott az első találkozásukkor elkápráztatta a szépsége, és nem jött rá, hogy nővé operált férfival van dolga.  - Igaz, hogy 25 éves koromig férfi testbe kényszerített a sors, de a lelkem, a személyiségem akkor is nő volt!

- I-igen, tudom - bólogatott megértően Castle, hogy enyhítse Isabel megbántottságát.

- Akkor? Mi a problémája velem? - szegte fel kihívóan a fejét.

Az író zavartan pislantott néhányat, miközben lázasan járt az agya, hogy úgy forgassa a szavakat, hogy ne bántsa meg Isabel érzékeny női lelkét, de mielőtt megszólalhatott volna, Beckett megmentette a helyzetet.

- Tudja, Isabel, Castle-nek rendkívül élénk fantáziája van, ezért nem tudna elvonatkoztatni a múltbeli testi adottságaitól - mondta a nyomozó komolyan, miközben a szeme sarkából látta, ahogy az író megkönnyebbülten felsóhajt. - De akkor mit ajánlott fel magának? - kérdezte, és átkozta magát, amiért a válaszra várva összeszorult a gyomra, és ahelyett, hogy kilépne ebből a szürreális helyzetből, szép lassan belemegy Isabel és Castle kis játékába.

- Az hadd maradjon a mi titkunk - húzta érzéki mosolyra a száját az énekes, aztán élvezettel beleszívott a szipkába, és a füstöt lassan Castle felé fújta, aki ettől köhécselni kezdett.

- Na és, hogyan tudna maga segíteni abban, hogy emlékezzek?

Isabel Kate-re szegezte hatalmas műszempillás szemét, és elgondolkodva csavargatni kezdte az arcába hulló hajtincset.

- Tulajdonképpen el is mondhatnám, hogy mi történt, de abban mi lenne a mulatság? Igaz, hogy az akkor történtek engem kissé rosszul érintettek, de kíváncsi vagyok, működik-e Macifiú elmélete az emlék előcsalogatásáról. Meg aztán sosem árt, ha tartozik nekem egy szívességgel egy nyomozó - tette hozzá szenvtelenül.

Isabel utolsó mondata kiverte Beckett-nél a biztosítékot. Fortyogott a dühtől! Hogyan is mehetne bele egy olyan helyzetbe, ami révén szívességgel tartozna egy olyan embernek, aki már egyszer megzsarolt valakit? Különben is, mi történik, ha nem emlékszik arra a néhány percre? Hogy is viselkedhet úgy, mint egy szappanopera szereplő, akit manipulál a környezete?

- Ebből elég! - sistergett a hangja a visszafojtott dühtől. - Maga csak kérjen szívességet a Macifiútól, ne tőlem! - nézett először szikrákat szóró szemekkel Isabel-re, aztán megvetően Castle-re. Csalódott tekintete és összeszorított szája elárulta, hogy nem hitte, hogy a férfi ilyen kínos ilyen helyzetbe hozza. Néhány másodpercig farkasszemet néztek, aztán amikor Castle bűnbánó tekintettel pislantott, Beckett elnyomott egy sóhajtást, és az ajtó felé indult. Majd' szétvetette a harag. Már a kilincs felé nyúlt, amikor megérezte a férfi ujjait a karjára kulcsolódni, ahogy gyengéden, mégis határozottan megállásra készteti.

- Kate! Kérlek!

Castle hangja halk volt, és komoly. Beckett meglepődve torpant meg két okból is: egyrészt mert még sosem hallotta ezt a hangsúlyt, másrészt pedig tudta, hogy az író csak különleges helyzetekben szólítja a keresztnevén. Pár másodpercig vacillált, aztán olyan szigorúan, ahogy a gyanúsítottakra szokott nézni, Castle-ra emelte a tekintetét. Arra gondolt, hogy ad egy esélyt a férfinak, hogy elmondja, mit gondolt ki, hiszen az agyament ötletei között volt már jó néhány, ami hasznosnak bizonyult, és ráér akkor elutasítani, ha valami földtől elrugaszkodott hülyeséggel áll elő.

- Mi a terved? - kérdezte.

Castle láthatóan megérezte, hogy itt az alkalom, hogy érvényre juttassa az akaratát, mert elmosolyodott, és izgatottan csillogott a szeme.

- Megteremtjük ugyanazt a helyzetet, mint akkor este - mondta olyan magabiztosan, mint akinek nincs kételye a sikerben.

- Mégis, hogyan? - húzta fel várakozón a szemöldökét Beckett,  mivel esze ágában sem volt olyan játékba belemenni, amit nem ismer töviről hegyire.

- Csak adj egy percet, és bízz bennem! - mosolyodott el huncut tekintettel a férfi, és meg sem várva Kate reakcióját, kirohant az öltözőből.

Beckett először elnyílóm szájjal bámult Castle után, aztán amikor becsukódott az ajtó, dühösen fújtatott egyet.  Sokszor úgy érezte, már rég kiismerte az írót, mégis újra meg újra meg tudta lepni azzal, hogy nem foglalkozott az ő véleményével, csak megvillantotta csibészes mosolyát, és magabiztosan ment a saját feje után. Csak tudná, miért vonzza annyira ez az idegesítő tulajdonsága? Talán mert az a mosoly egyszerre huncut és kisfiúsan ártatlan, ami azt sugallja, hogy a színtiszta jó szándék vezérli. 

- Nos? Csak nem ideges egy kis helyzetutánzástól? - zökkentette ki gondolataiból Isabel kissé gúnyos hangsúllyal feltett kérdése. Hiába fújt riadót az agya, ösztönösen, dühből válaszolt.

- Miért lennék ideges? Bármit is talált ki Castle, nem leszek a maga adósa.

- Csigavér, nyomozó! Rendben, nem lesz az adósom! - vonta meg a vállát Isabel, aztán sejtelmesen elmosolyodott. - Nem bánom ezt az egész színjátékot, mert már én is kíváncsi vagyok a végkifejletre. Tudja, nem semmi ez a Macifiú! Gondolom, hogy valamikor összejöttek, aztán maga kidobta, ő meg most teper, hogy visszaszerezze a kegyeit.

- Nem, szó sincs erről! - csattant Kate hangja felháborodottan. - Mi nem jöttünk össze!

- Nocsak! Akkor ... - néhány másodpercre tűnődve elhallgatott, aztán Kate-re kacsintott. - Nos, akkor még inkább kíváncsi vagyok.

Kínos csend telepedett a szobára. Beckett rosszat sejtve épp arra gondolt, hogy szégyen vagy nem, de talán itt az idő, hogy megfutamodjon, amikor kivágódott az ajtó, és nagy hangzavar közepette három transzvesztita masírozott be az öltözőbe. Ahogy végignézett a szolidnak éppen nem mondható sminkeken, a rendőrruhát imitáló, testre feszülő jelmezeken, és meghallotta a nyafogó hangsúlyú, irreálisan magassá változtatott férfihangokat, deja vu érzése támadt. Nem emlékezett a három transzvesztitára, de biztos volt abban, hogy találkozott már velük.

- Jaj, de izgi! - tipegett a szoba közepére rettentő vastag talpú, ezüstszínű szandáljában az egyik transzvesztita, a másik kettő pedig tapsikolva követte, míg a sort Castle zárta.

- Nem teljes a kép, de csak Mimit, Lulut és Fifit találtam az öltözőben - húzta szomorkás grimaszra a száját a férfi, és látszott rajta, kicsit elbizonytalanodott a sikert illetően, mivel a rózsaszín tollpamacsos, kissé hisztérikus lányt nem tudta előkeríteni.

- Eleonor nem számít - legyintett Isabel. - Ő nem volt jelen a lényegnél.

Castle egyetértően bólintott, hiszen a tollas, flitteres lány a sírással küszködve rohant ki az öltözőből, amikor az író nem minősítette igazi nőnek.

- Hm, és most mit akarsz tenni Castle? - kérdezte Kate karba font kézzel, rosszalló tekintettel a férfitól, akit azonban cseppet sem tántorították el tervétől a szikrázó szemek, mert egy határozott mozdulattal megragadta a nő karját, és az ajtó felé terelte.

- Te menj az ajtóhoz, mintha most léptél volna be! Mi tudjuk a szerepünket. Ugye, tudjuk? - nézett hátra bizonytalanul a három transzvesztita táncosra és Isabel Gold-ra.

- Persze - sipította Fifi, miközben aprókat szökdécselt és tapsikolt izgalmában. - Már alig várom, hogy megkapjuk a jutalmunkat - tette hozzá.

Castle zavartan Beckett-re pillantott, aki a szavak hallatán megforgatta a szemét. Meglepve tapasztalta, hogy a különös társaság annyira felkeltette a kíváncsiságát, hogy az erősebb volt a haragjánál.

- Na, jó! Kezdjük! - adta ki gyorsan a vezényszót az író, még mielőtt Beckett megkérdezné, miféle jutalmat helyezett kilátásba a transzvesztitáknak. - Kate, te csukd be a szemed egy kicsit!

Beckett az ajtónak támaszkodott, és egy sóhaj kíséretében lehunyta a szemét.

Castle csak most gondolta végig, hogy újra át kell élnie a kínos helyzetet, amit néhány napja megtapasztalt, amikor a transzvesztita férfiak kéjes mozdulatokkal tapogatták, simogatták a mellkasát, combját. Ráadásul Lulu és társai felettébb élvezték a helyzetet, és ijedten vette észre, hogy rá is tesznek egy lapáttal, mert egy kéz már a fenekén siklott.

- Képzeld, hogy most léptél az öltözőbe! Kinyithatod a szemed! - sürgette Beckett-et, miközben riadtan próbált szabadulni a kéjesen vonagló transzvesztiták gyűrűjéből. 

A nő kinyitotta a szemét, és elnevette magát az elé táruló látványtól.

- Erre kellett volna annyira emlékeznem? - derült az író kínos helyzetén.

Castle vágott egy bosszús grimaszt, miközben elkapta Mimi kezét, ami már a sliccénél matatott, aztán átfurakodott a Lulu és Fifi közti résen, és megállt Beckett előtt. Érezte, hogy így nem fog sikert hozni a próbálkozása, mert Kate-nek láthatóan nem ugrott be semmilyen emlékkép. Tudta, hogy a nő nem fog belemenni még egyszer egy ilyen színjátékba, ezért merész lépésre szánta el magát.

- Csak még egy esélyt adj, kérlek! - mondta szokatlanul komolyan. - Csak csukd be a szemed egy pillanatra!

Beckett nézte a rászegeződő kék szemeket. Hiába kutatott az emlékei között, még soha nem látta ilyennek a férfi tekintetét. Egyszerre volt komoly és esdeklő, ami zavarba ejtette. Pár másodpercig vacillált, aztán döntött.

- Rendben, de ne csinálj semmi hülyeséget! - mondta figyelmeztetően, aztán a nyomaték kedvéért hozzátette: - Tudod, van fegyverem!

Castle elégedetten elmosolyodott, és megkönnyebbülten engedte ki a tüdejében visszatartott levegőt.

- Csak bízz bennem!

- Miért érzem, hogy ez a bizalom lesz egyszer a vesztem? - tette fel a költői kérdést magának sóhajtva Kate, aztán megadta magát a férfi akaratának, és becsukta a szemét.