Slamasztikában 4/12

Kate egy pillanatig nem tudta, hogy haragudjon vagy mosolyogjon. Végül egészen közel hajolt a férfihoz, és miközben sejtelmes mosoly játszott a szája sarkában, talányos tekintettel a szemébe nézett.

- Játssz Columbo-t, ha akarsz! - villant kihívóan a szeme, aztán egyenes tartással, büszkén lépkedve indult az áldozat lakosztálya felé. Remélte, hogy Castle követni fogja, és tesz egy gyerekes megjegyzést, amiért nem játszhat Sherlock Holmes-t  de életében először, bizonytalan volt a férfi reakcióját illetően.  Pár hete volt csak, amikor úgy tűnt, Castle már nem vár rá, és visszatér a régi életéhez, ráadásul az éjszaka újra elbizonytalanította, ezért megfordult a fejében, hogy talán szívesebben töltené a gyönyörű, fiatal színésznővel az idejét, mint vele. Amikor pár másodperc múlva sem hallotta maga mögött a férfi lépteit és a szuszogását, megtorpant. A felismeréstől, hogy Castle nem követi, zavarba jött. Szívesebben nyomozna Sheryl Holms-szal, mint vele? A félelemmel vegyes bizonytalanságtól összeszorult a gyomra.

-  Azért csak vigyázz, mert ha Sheryl-lel nyomozol, és valóban ő a gyilkos, tényleg Columbo-nak kell lenned, hogy ne járjon túl az eszeden - jegyezte meg szenvtelenül. Igyekezett közömbös hangsúllyal kiejteni a szót, miközben fegyelmezte arcizmait, nehogy elárulják mennyire vágyik arra, hogy az író vele legyen, de amikor meglátta az összevont szemöldököt és a túlságosan komoly tekintetet, még jobban eluralkodott rajta egy rossz érzés.

- Csak nem hiszed, hogy okosabb nálam? - csúsztak ki a szavak Castle szájából önkéntelenül, noha egészen másfelé akarta terelni a beszélgetést.

Kate érezte, hogy egyre jobban eluralkodik rajta a csalódás szülte harag, amiért Castle nem utasította vissza azonnal a Sheryl-lel való nyomozás lehetőségét egy szellemes megjegyzéssel. 

- Ne ájulj el magadtól! Az a nő okos és manipulatív. Akkor csal csapdába, amikor akar.

Castle meglepve ráncolta össze a homlokát. Nem igazodott ki Beckett-en. Úgy beszélt, mintha biztos lenne abban, hogy nem vele akar nyomozni. Már régóta tudta, hogy a a nők rejtélyesek, hiszen anyja és lánya gondolkodásmódja is olyan volt számára, mint egy rejtvény, de Kate igazi rejtély volt. Néha pontosan ki tudta számítani a reakcióit, máskor meg nem tudta eldönteni, hogy komolyan beszél, vagy csak fel akarja ültetni. Amióta összezárta őket a hóvihar, mintha még bonyolultabbá vált volna a kapcsolatuk, mint eddig. Kate-nek lehetősége lett volna rá, hogy elfogadja a közeledését, de olyan érzése volt, mintha inkább el akarná taszítani magától, vagy legalábbis távol akarná tartani, nehogy a munkakapcsolaton és barátságon kívül több lehessen köztük. Anyja egyszer azt mondta, ha figyelne az apróságokra, könnyebben megértené a nőket, és nem értené félre oly gyakran a jelzéseiket. Ő, ahogy a férfiak általában, a szavak embere volt. A szavak, mondatok egyértelműek, nem jelentenek többet, mint amik, ezzel szemben a nők mondanak valamit, a tekintetük, mozdulataik viszont erre utalnak, hogy pont az ellenkezőjét szeretnék. Hiába vették körül nők, mégsem volt jó a szavak és jelek ellentétének megfejtésében. Most azonban jónak kellett lennie, de ehhez ki kellett ugrasztania a nyulat a bokorból.

- Tényleg azt akarod, hogy Sheryl-lel nyomozzak? - kérdezte, miközben figyelte a nő minden rezdülését: az összehúzódó izmok hatására feszessé váló testtartást, a megránduló ajkat, az elsötétülő szemeket, amelyekből egy pillanat alatt tűnt el a csillogás, a megrezzenő szemhéjakat. Máskor talán észre sem vette volna, ahogy megmozdulnak az izmok a nő nyakán, ami jelezte, hogy nyelt egyet, de most ez sem kerülte el a figyelmét. Ez volt az a pillanat, amikor magában hálát adott anyjának a bölcs tanácsért. Másodpercekig farkasszemet nézett a nővel, és csak akkor szólalt meg, amikor érezte, hogy Kate feszültsége a tetőfokára hágott.

- Inkább Dr. Watson leszek - mondta csibészesen mosolyogva, aztán hirtelen duzzogó kisfiús arcot öltve magára, hozzátette: - persze jobban szeretném, ha én lehetnék Sherlock. Különben is, ha Columbo lennék, csak egy láthatatlan feleségem és egy unalmas kutyám lenne, meg a gyilkos, akinek az idegeire megyek. Társ nélkül valahogy nem vonzó a nyomozás - ingatta meg a fejét látványosan, miközben elégedetten figyelte a nőn végbemenő változást. Bár Kate leplezni próbálta a szája sarkában megjelenő megkönnyebbült mosolyt, felcsillanó szeme árulkodóbb volt bárminél.

- Álmodozz csak, de a nyomozó mindig én leszek, te pedig a segítő társam - mondta a nő kioktatón.

Egy pillanatig összefonódott a tekintetük, aztán Kate Benett Jonson apartmanjának ajtajához lépett, és egy mozdulattal feltépte a zárat védő ragasztószalagot, és elővette a takarítók kulcskártyáját a zsebéből, így nem láthatta, hogy Castle becsukott szemmel, mosolyogva sóhajt egyet.

Percekig nézelődtek az elegáns bútorokkal berendezett helyiségekben, kihúzták a fiókokat, kinyitották a szekrényeket, hátha a tárgyak mesélnek a gazdájukról.

- Mit keresünk tulajdonképpen? - szólalt meg az író, miközben az áldozat DVD gyűjteményét szemlélte. - Mellesleg elég szörnyű ízlése volt - húzta el a száját, miközben egy horrornak minősített, szegényes képzelőerőről tanúskodó film lemezét forgatta a kezében.

- Valamit, ami megmagyarázná, miről akart Sheryl Holms-szal beszélni, már ha a kis színésznőd igazat mondott.

Castle a gúnyos megjegyzésre vágott egy grimaszt, de nem vágott vissza, mert figyelmét valami furcsa dolog kötötte le.

- Hm - fújta ki elgondolkodva a levegőt, mire Beckett felkapta a fejét.

- Mi az? - kérdezte, mert tudta, ezek azok a pillanatok, amikor az író különleges figyelme megakadt valamin.

- Csak furcsa, hogy annak a férfinak, akinek tetemes gyűjteménye van gagyibbnál gagyibb horrorfilmekből, amelyek még csak egy fikarcnyi félelemet sem bírnak kelteni, és nyugodtan vetíthetnék őket esti mese gyanánt, miért van meg az E.T.?

- Talán gyerekkori emlék - vonta meg a vállát Beckett kissé csalódottan, és folytatta az éjjeli szekrény tartalmának átvizsgálását. Ügyet sem vetett az íróra, aki becsúsztatta a lemezt a DVD lejátszóba, aztán bekapcsolta a hatalmas képernyőjű tévét. Egy ideig lekötötte figyelmét a kötegnyi számla, de egy idő után idegesíteni kezdte a film kezdetén felcsendülő űrbéli zene. Felpillantott a tévé előtt álló férfira, és egy pillanatra elmosolyodott, aztán komolyságot erőltetett magára.

- Lekapcsolnád? - szólt szigorú tekintettel a férfira.

Castle összerezzent, aztán bosszankodva bólintott.

- Hm ... persze - adta meg magát sóhajtva. - Csak azt akartam megvárni, amíg feltűnik az űrhajó. Gyerekkoromban nem tűnt ilyen kezdetlegesnek - húzta el a száját - a fák lombjai között villogó fények pedig kimondottan félelmetesek voltak - merengett el a régi emléken, miközben a távirányító felé nyúlt.

Beckett a képernyőre nézett, hogy lássa, mi hozta lázba a kis Ricky-t, ahol éppen E.T. két hosszú ujja jelent meg, és félrehúzott egy fenyőágat, amikor a kép hirtelen elsötétült, majd újra kivilágosodott. Döbbenten meredt a felvillanó képkockákra, aztán Castle-ra nézett.

- Azt hiszem, megtaláltuk, amit kerestünk - vigyorodott el a férfi, miközben egy pillanatra felhúzta a szemöldökét.