Slamasztikában 1/45

- Nem Castle, csak minden nyomnak utánajárok - próbálta lelohasztani a férfi gyerekes örömét, bár tudta, hogy nem sok esélye van a sikerre. Meglepetésére azonban Castle arcáról eltűnt a mosoly, és csalódottan elhúzta a száját.

Néhány másodpercig szótlanul álltak egymás mellett a lift hátsó falának támaszkodva, aztán Beckett kérdőn az íróra nézett. Castle a szeme sarkából érzékelte a rászegeződő tekintetet.

- Lesz egyszer olyan, hogy hiszel nekem? - kérdezte durcásan.

- Ha gyilkossági ügyről van szó, akkor csak a bizonyítékoknak hiszek.

Castle sóhajtott egyet, de a szája sarkában már mosoly bujkált, hiszen a választ úgy is érthette, hogy minden más esetben hisz neki a nő.

- Hova megyünk?

- Wolf feleségéhez. Talán ő tudja, hova menne a férje, ha pénzhez jutna.

- Szóval mégis elhiszed, hogy Wolf lépett le Eric pénzével! - vigyorodott el az író.

- Nem hiszek semmit, Castle, csak meg akarom találni az ügyvédet, és a felesége segíthet ebben - szegte fel határozottan a fejét Beckett, hogy jelezze, nem enged a nyomásnak.

A lift zökkenve megállt, és a nő kilépett az ajtón, de érezte, hogy Castle nem követi.

Visszafordult, és meglepve látta, hogy az imént még elégedetten vigyorgó férfi még mindig mozdulatlanul áll, és komoly arccal, elmerengve töpreng.

- Mi az? - kérdezte Kate összevont szemöldökkel.

- Hm ... tudod, ... csak arra gondoltam, - kezdte lassan a férfi, miközben ellökte magát a lift falától - lehet, hogy Kenneth Wolf csak rossz időben, vagy  rossz helyen hozott meg egy döntést, aminek aztán beláthatatlan következményei lettek: hajléktalan lett, és talán gyilkos is. Nem tudhatjuk, hogy egy rosszul megválasztott hely, vagy egy rossz időzítés milyen események láncolatát indítja el. Néha olyat, amilyet egyáltalán nem szeretnénk - mondta komolyan, és az utolsó mondatoknál jelentőségteljesen a nőre nézett.

Beckett érezte, hogy Castle már nem Kenneth Wolf-ról beszél, hanem magáról és a csókról. Megfontoltan kezdett a válaszba, mert nem szerette volna, ha a férfi félreérti a szavait.

- Ez igaz, de a döntés a mi kezünkben van, hogy mit kezdünk a rossz döntésünk következményével. Bocsánatot is kérhetünk, és jóvá is tehetjük. Néha elég, ha belátjuk, hogy hülyeséget csináltunk.

Látta, hogy Castle éber figyelemmel raktározza el a válaszát, aztán nagyot nyel, végül lehorgasztja a fejét, és egyetértően bólint.

Beckett beszállt a kocsijába, az író pedig elfoglalta az anyósülést, miközben a szeme sarkából a nő arcát fürkészte. Biztos akart lenni abban, hogy nem értette félre a célzást. Beckett feszült figyelemmel tolatott ki a szűk parkolóhelyről, és arcán még akkor is megmaradtak a szigorú vonások, amikor már menetirányba fordította az autót, de néhány másodperc múlva Castle észrevette, hogy a nő egy hosszú pislantás alatt a szeme sarkából rá néz, és egy apró mosoly jelenik meg a szája sarkában. Megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Tehát igaza volt az anyjának: nem a csókkal volt a baj, csak a hellyel és az időzítéssel.

- Anyám szerint az sem árt, ha a másik ember helyébe képzeljük magunkat. Azt hiszem, igaza van - nézett bocsánatkérő szemekkel Beckettre, aki beharapta az ajkát, aztán néhány másodpercnyi hallgatás után bólintott.

- Okos édesanyád van - mondta, miközben az arcán átsuhant egy szelíd mosoly. - Csak az a baj, hogy nem volt mindig hatásos a nevelése - fordult az író felé.

Ahogy Castle a nő szemébe nézett, azonnal tudta, hogy bocsánatot nyert, mert az hiába húzta el bosszúsan a száját, és forgatta meg rosszallóan a szemét, a tekintetében játszó huncut csillogás elárulta, hogy mindez csak színjáték. Ennek ellenére a férfi úgy érezte, magyarázattal tartozik a csókért, főleg a másodikért, amit ő rendezett meg.

- Tudod, Beckett, én ... - kezdte, de mondatát félbeszakította a nő telefonjának éles csörgése.

- Beckett - emelte füléhez a készüléket a nyomozó, és feszülten figyelt a hallottakra, Castle pedig bosszankodva vette tudomásul, hogy hiába vette a bátorságot a bocsánatkérésre, arra most nem lesz alkalma.

- Mi az? - kérdezte kíváncsian, amikor Beckett letette a telefont, mert ismerte már annyira a nyomozót, hogy tudja, ha az arcán megjelenik a visszafojtott elégedettség, az azt jelenti, hogy fontos információt kapott.

- Esposito volt. A körözés sikeres volt, mert kaptak egy bejelentést egy közeli pláza biztonsági őrétől, aki emlékezett, hogy két napja ki akarta penderíteni Kenneth Wolf-ot az egyik férfiruha üzletből, de mivel Wolf megmutatta, hogy van pénze, kénytelen volt engedni, hogy bemenjen az elegáns üzletbe a mocskos rongyaiban. Ryan most nézi át az üzlet biztonsági kameráinak a felvételeit.

- Hm ... szóval, Wolf-nak volt pénze - húzta ki magát öntelten az író, jelezve, hogy igaza volt, és a lecsúszott ügyvéd a gyilkos.

- Igen, volt pénze, de nincs bizonyítékunk, hogy az Eric pénze, arra meg főleg nem, hogy meg is ölte a fiút. A bíróságnak egy elmélet nem elég - hűtötte le Castle lelkesedését Beckett.

- Ha elkapják, te kihallgatod, és ha megszorongatod, kicsikarhatsz tőle egy beismerő vallomást.

Beckett elhúzta a száját, és megingatta a fejét.

- Ne felejtsd el, hogy minden hájjal megkent menő ügyvéd volt, aki pontosan tisztában van azzal, hogy ha nincs ellene bizonyíték, akkor nyert ügye van. Nem hiszem, hogy őt néhány átlátszó keresztkérdéssel vallomásra lehetne bírni. Először azonban el kell kapnunk.

Castle vonakodva belátta, hogy Beckett-nek igaza van. Ha bizonyíték nélkül vádaskodnak, Wolf kicsúszik a kezeik közül.

Csendben ültek egymás mellett, a nő úgy tett, mintha minden figyelmét lekötné a forgalom, az író viszont elbátortalanodott, és nem hozta fel újra a klubban történteket. 

Az addig lassan hömpölygő kocsisor megállt, és amíg a lámpa zöld jelzésére vártak, Beckett türelmetlenül dobolt ujjaival a kormányos, Castle viszont nézte az impozáns épületek sorát, a mélygarázsokból kihajtó méregdrága luxuskocsikat és az elegáns éttermeket. Elképzelte, ahogy Kenneth Wolf-ot jól szabott, méretre készült öltönyben, aktatáskával a kezében beletúr precízen levágott hajába, és hatalmának teljes tudatában belép az egyik márványborítású épület csillogó üvegajtaján. Eltöprengett, vajon hány ember válna gyilkossá, ha a pompából a mocsokba kerülne? Mennyire tud megváltozni egy ember? A körülmények is megváltoztathatják? Na és egy másik ember? Lehet-e olyan hatással valakire egy ember, hogy megossza vele legtitkosabb érzéseit, megadja neki a feltétlen bizalmat és a feltételek nélküli szeretetet? Gondolatai visszatértek a csókhoz. Behunyta a szemét, és felidézte a pillanatot, amikor Kate megremegett az ajkuk puha érintésétől. Lehetetlen, hogy a nő a csókra mondta volna, hogy szánalmas és felejthető - győzte meg magát újra. Meg kell magyaráznia neki, hogy nem akarta kínos helyzetbe hozni.

Beckett a sors ajándékának érezte Esposito hívását, és örült, hogy az ügyre terelődött a beszélgetés. A csók felkavarta az érzelmei állóvizét, és attól félt, hogy egy irányíthatatlan cunamit fog előidézni. Nem akart róla beszélni. Nem akarta azt sem, hogy Castle jelentőséget tulajdonítson neki, márpedig a beszélgetés ebbe az irányba haladt. Nagyon is jókor jött Esposito hívása - állapította meg magában, éppen akkor, amikor Castle viselkedése hirtelen megváltozott. Érzékelte, hogy a férfi feszültté válik, arckifejezése elárulta, hogy készül valamire, épp csak a bátorságot gyűjti, hogy előhozakodjon vele.

- Szeretném, ha tudnád, hogy ... ami a ...

- Itt vagyunk - vágott közbe Beckett, amikor a meglóduló kocsisorból kisorolva bekanyarodott egy kevésbé forgalmas mellékutcába, és leparkolt egy oszlopcsarnokos, gránit borítású épület előtt. - Wolf felesége a kilencediken lakik - tette hozzá, mintha nem is hallotta volna a férfit.

Castle csalódottan engedte ki a levegőt a tüdejéből, amiért már másodszor hiúsult meg a bocsánatkérése, aztán komor ábrázattal követte Beckett-et.

Az egyenruhás portás készségesen igazította őket útba, miután meglátta a rendőrségi jelvényt, így egy perc múlva már a mahagóni borítású liftben álltak egymás mellett. A csend szokatlanul kínosan telepedett rájuk. Castle beharapta a száját, aztán vett egy nagy levegőt, és a nő felé fordult.

- Sajnálom. Szeretném, ha tudnád, hogy ... - kezdte egyenesen Beckett szemébe nézve, de a mondatot most sem tudta befejezni.

- Túl sokat beszélsz, Castle! - fojtotta bele  a szót a nő jelentőségteljesen megnyomva a szavakat, arcán azzal a rosszalló kifejezéssel, amivel oly gyakran intette le a kapitányságon, de a tekintete, és a szája sarkában játszó megbocsájtó mosoly mindennél beszédesebb volt.

Castle elhallgatott, és zavarában elmosolyodott. A lift szinte észrevétlenül megállt, és szokás szerint Beckett lépett ki először. Az író nagyot nyelt, és megkönnyebbülten engedte ki a tüdejében visszatartott levegőt. Mintha mázsás súlytól szabadult volna, könnyed léptekkel követte a nőt a bordó, süppedős szőnyegen lépdelve Mrs. Wolf lakása felé. Egyértelmű volt, hogy Beckett megbocsátotta a hülyeségét, és nem akar többet beszélni róla. Minden visszaáll hát a régi kerékvágásba! Hirtelen eltűnt az arcáról a mosoly. Vajon igazán azt akarja, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba?